Régi és új narratológiák Prágában

Beszámoló a European Narratology Network ötödik nemzetközi konferenciájáról 

Százhetven előadás három nap alatt öt párhuzamos szekcióban. Irodalmárok, kultúrakutatók, film- és drámatörténészek, kommunikációkutatók, pszichológusok harminc különböző országból. Számokban ez a mérlege a European Narratology Network ötödik nemzetközi konferenciájának, amelyet szeptember 13. és 15. között rendezett meg az ENN és a Cseh Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete Prágában. A konferencia színvonalát jellemzi, hogy egy percig sem éreztem azt a – külföldi konferenciákon olykor jelentkező – késztetést, miszerint jobb lenne a város nevezetességei közt sétálni, ahelyett, hogy tucatszám előadásokat hallgatok egy zsúfolt teremben.

ENN5konferencia

Hogyan tagolható ez a tekintélyes mennyiség? A szervezők igyekeztek összetartozó csoportokat kialakítani. Részben úgy, hogy eleve egy-egy szekció szervezésére kértek fel kutatócsoportokat, doktori műhelyeket, részben pedig úgy, hogy a beérkezett absztraktok alapján alakítottak ki diszciplinárisan összetartozó, vagy pedig egy-egy korszak, mű, esetleg valamely fogalom köré rendezhető paneleket.

A helyszínből magától értetődően adódott, hogy kiemelt helyen szerepeltek a cseh irodalomtudomány hagyományai. A prágai nyelvész körhöz, a cseh és az orosz formalizmushoz kapcsolódott a legtöbb felszólalás. Eltekintve néhány ismeretterjesztő jellegű elmélettörténeti felszólalástól, az előadók többsége azt firtatta, hogy a mai narratológiában mi hasznosul Jan Mukařovský, Roman Jakobson, René Wellek, Lubomír Doležel és mások szellemi hagyatékából. Ezek közé tartozott például az egyik házigazda, a Ménesi úton, az Irodalomtudományi Intézetben a tavaly januári narratológiai konferencián is előadó Bohumil Fořt (Prága) előadása. Itt említhető Lisbeth Korthals Altes (Groningen) prezentációja, aki cáfolván azt a régi vádat, hogy a formalizmus csakis „világtól elfordult” kutakodás lehet, az irodalmi narratívák befogadásának értékelő és normatív mozzanatait elemezte Greimas és Mukařovský munkásságában, továbbá Karin Kukonnen (Oslo) előadása is, aki a prijom-fogalom kognitív poétikai felhasználhatóságáról beszélt a meglehetősen kevés kognitív tudomány felől érkező kutató egyikeként.

A strukturalista/formalista hagyományok modern újraértelmezését sürgető szemlélet legfajsúlyosabb előadója és egyben a konferencia legnagyobb tisztelettel övezett résztvevője kétségtelenül Wolf Schmid (Hamburg) volt. (Az időnként csehül is hozzászóló, hajdan Mukařovský-tanítvány Schmid szlavista és iskolaalapító narratológus számos érdeme mellett többek között a Handbook of Narratology [2009, de Gruyter], illetve az újabb, internetes Living Handbook of Narratology szerkesztője.) A konferenciát megnyitó előadásában a szláv strukturalista kutatások körülbelül fél tucat fogalmának strukturalizmus utáni karrierjét vázolta fel. Ezek közé tartozik a szkaz, melynek Sklovszkij által leírt jellegzetessége a spontánnak, élőnyelvinek, laikusnak jellemzett elbeszélő és a hipotetikus szerzői nézőpont közötti ironikus eltérés, feszültség. A nézőpontkülönbségnek köszönhetően az olvasó nemcsak azt érti meg, amit az elbeszélő mesél, hanem annál többet, hiszen úgymond „rálát” az elbeszélő nyelvi viselkedésére. Nem abból érti meg a lényeget, amit mesélnek, hanem abból, ahogy mesélik. Ez a felismerés tért vissza később Schmid szerint a megbízhatatlan elbeszélő fogalmában. Szintén nagy karriert futott be a fabula–szüzsé fogalompár, amely nyilvánvalóan előzménye a narratológia talán legalapvetőbb megkülönböztetésének, a barhes-i récit vs. narration, a todorovi histoire vs. discourse fogalomkettősnek. (A bolgárként oroszul jól tudó Todorov, illetve a Moszkva-Prága-New York útvonalat bejáró Jakobson kelet-nyugati közvetítőszerepét többen hangsúlyozták.) Schmid ezen kívül Mukařovský és Vodička hatásának számos elemére kitért, például Mukařovskýnak a műegész szubjektumára („the subject of the work”) és a mű szemantikai gesztusára („semantic gesture”) vonatkozó kutatásait kötötte össze a „beleértett szerző” koncepciójával.

A prágai iskola és a szláv formalizmus legaktuálisabb figyelmeztetésének azt tartja Schmid, hogy figyeljünk jobban a műformára ebben a „posztklasszikus” tudománytörténeti korszakban, amikor szerinte túl sok szó esik szociológiáról és ideológiáról, de túl kevés a mű szerkezetéről. Schmid mint a narratológia hatvanas-hetvenes évekbeli aranykorának tanúja és a háború előtti hagyományok közvetítője érthető módon igen szkeptikus a „posztklasszikusnak” nevezett narratológiákat illetően. Előadása után, hozzászólásokban sarkosabban is fogalmazott: a posztklasszikus narratológia nem hoz új fogalmakat az elbeszélések kutatásához, csak új területekre viszi el és adaptálja a „klasszikus” narratológiát. Összességében azt mondhatjuk, hogy egy roppant színvonalasan és lebilincselő előadói stílusban megfogalmazott tudománytörténeti konzervativizmus álláspontját képviselte Wolf Schmid ezen a konferencián.

Az intéssel mit sem törődve azonban egyes fiatal kutatókból álló műhelyek homlokegyenest az ellenkezőjét csinálták annak, mint amit Schmid professzor szorgalmazott. Két szekciónak már a címe, hívószava is jelzi a szemléleti különbséget: az egyiknél a „személyes relevancia”, a másiknál a „történetkritikus narratológia” volt a központi fogalom. Mindkét kutatócsoport erős társadalmi jelentőséget és kikerülhetetlen kontextuális vonatkozásokat tulajdonít a narratíváknak. Valóban igaz, hogy inkább az applikációban, az új területek felfedezésében invenciózusak, az viszont, hogy régi mintákat, tudománytörténetileg beazonosítható elődöket fedezhetünk fel abban, amit esetleg újdonságként tálalnak, igazából semmit nem von le munkájuk értékéből. Olyan témakörökkel foglalkoznak, amelyeket olykor fenntartásokkal szokás fogadni irodalomtudományos körökben, mégis – számomra legalábbis –  szimpatikusak és elismerésre méltók volt a vállalkozásaik.

Az Anežka Kuzmičová (Stockholm) által előadott, de Bálint Katalinnal (Tilburg) közösen jegyzett prezentáció arról nyújtott áttekintést, hogy a narratívák befogadásának, kogníciójának, terjedésének, sikerének vagy sikertelenségének mely területein vizsgálható tanulsággal a befogadói személyes relevancia. Mi az érintettség szerepe az elbeszélések megértésében, elfogadásában vagy elutasításában? Számos vizsgálatra érdemes problémakört felsorolt, a genderkérdéstől (vajon tényleg mást és máshogy olvasnak-e a nők mint a férfiak?), az adaptációk, modernizálások kérdéséig (a bomberdzsekis-tornacipős Rómeó és Júlia sikeresebb lesz-e mint a korhű?), a különböző más csoportmeghatározottságok problémájáig (nemzeti, életkori, szakmai csoportok, valamint betegségek és traumák befogadást befolyásoló tényezői). Műhelyükben bölcsész mellett orvosi végzettségű kutató is van, a személyes relevanciát olvasókörökben vizsgálják, és biblioterápiás alkalmazásán dolgoznak.  Kuzmičová kitért az „álrelevancia” jelenségkörére, például amikor az olvasó saját gyerekkorának helyszíneire, saját hajdani osztálytermébe képzeli oda az épp olvasott, egészen máshol és máskor játszódó gyerekkori történet jeleneteit. Ezek persze részben ismerős kérdések (például régi olvasásszociológiai kutatásokból vagy a kognitív poétika tájékáról), de az itt megismert friss szemlélet újra aktuálissá teszi őket.

Különösen érdekes volt ebben a szekcióban Marco Caracciolo (Ghent) előadása. Kérdése voltaképpen Kuzmičová és Bálint kérdésének kifordítása: lehetséges-e történetet mondani és befogadni bármiféle emberi vonatkozás nélkül. (Vagyis Caracciolo a személyes relevanciánál tágabb hatókörű terminust használt.) A felvetés talán légből kapottnak tűnhet, azonban Caracciolo meglepően sok többnyire kortárs regénnyel és filmmel bizonyította kérdésének jogosságát és időszerűségét. Az általa elemzett műveknek az emberi vonatkozást ha elhagyni nem is, de felfüggeszteni talán képes elbeszélői nézőpontjaira hivatkozva nem kevesebbre utalt, mint az emberközpontú világszemlélet ökológiai alapú humanizmuskritikájának időszerűségére. Korábban szkeptikus voltam az „antropocén kor” kultúraértelmezésben az utóbbi években megjelenő kritikáját illetően, mert jobbára csak az ökokritika populáris szólamai, divatjelenségei jutottak el hozzám. Caracciolo előadására is „óvatosan” ültem be, de példasora és elemzése elgondolkodtató volt, sikerült felkeltenie az érdeklődést a téma iránt.

A „történetkritikus narratológia” (Contemporary story-critical narratology) is olyan új kutatás, ami persze nagyon is ismerős. Ebben a csoportban a mai tömegmédia, a politikai kommunikáció és a hálózati közösségek – régen úgy mondtuk – kritikai diszkurzusanalízisét végzik. A legtöbbet használt kifejezésük a „visszaélés a történetmondással” („misuses”, illetve „abuses of narrative”) volt és kritikailag vizsgálták, hogyan konstruál a média és az internet közössége politikailag veszélyes, felháborító vagy épp nevetséges ideologikus narratívákat, amelyek aztán tömegeket képesek aktivizálni. (Az egyik előadás a Trump-kampány kommunikációjáról szólt.) Ami maivá és aktuálissá teszi, az leginkább az, ahogy a „post-truth era” és az alternatív politikai valóságok korának kommunikációs körülményeire tudják alkalmazni a narratológia néhány régi eszközét. Mémek és „viral” videók anyagán alkalmaznak olyan korábbi, klasszikus fogalmakat, mint például az elbeszélt valóság, a világkonstrukció, a szekvencialitás, az elbeszélői szituáltság, és ezzel voltaképpen a narratológia továbbélését biztosítják. (A Laura Karttunen és Maria Mäkelä vezette szekcióban a tamperei egyetem munkacsoportja mutatkozott be.)

A két szinte véletlenszerűen megismert műhely munkájára lehetne azt mondani, hogy nem találnak fel újat, csak a meglévő terminusokat terjesztik ki új területekre, de szerintem ez nem volna helyes. Az új területek feldolgozása ugyanis a narratológia továbbélésének elsődleges feltétele. Ráadásul az is belátható, hogy a narratológia újabb és újabb alkalmazásai (amelyek olyan szerteágazóak, hogy jobb inkább narratológiákról beszélni, tartózkodva az egyes számban használt gyűjtőfogalomtól) visszahatnak az alapterminológiára, gazdagítják a szemléletmódokat, azaz nem tagadható el tőlük az innováció. Legfeljebb az innováció mértéke ma még nehezen megítélhető.

Szolláth Dávid