Az elmúlt évtizedek jól mutatják, hogy az „elmélet utáni elmélet” korában számos formában éledt újra a kultúra kutatása. A posztmodern irodalomelméletet követően egyebek mellett az esztétika vagy a jelentéshatásokkal és a hermeneutikaival szemben a jelenlétre, illetve a testre koncentráló szomaesztétikai törekvések jelentek meg tudományos alternatívákként. Visszatérőben van a felvilágosodás filozófiai humanizmusának korszerű képviselete is. Mindez pedig paradox módon sajátosan kapcsolódhat ahhoz, amit mostanában posztszekularizációnak nevezünk.