A magyar irodalom történetében nagyon szoros az Itáliához, a latinitás kultúrájához való kötődés. Hosszan lehet sorolni, hogy századokon keresztül hány magyar író és költő vált a mediterrán ország szerelmesévé.

A számtalan, Itália-járás ihlette irodalmi mű közül Sándor Istvánét (1750–1815) mutatom be. A tudós-író, bibliográfius Itália-élményét is összegző útleírását 1793-ban, Győrben tette közzé Egy külföldön útazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címmel.[1]

Sándor István Magyar Könyvesház című munkájával a magyar bibliográfiai irodalom egyik úttörője, egyben nyelvtörténeti szótár szerzője, a Sokféle című folyóirat szerkesztője és írója. A szlovákok lakta Váglukán született, a szombathelyi jezsuitáknál tanult és felhagyva a vidéki élettel Bécsben vált sikeres íróvá. Az 1785 és 1791 között Észak-Itáliában, több német városban, Angliában, Franciaországban és Svájcban tett hosszú utazásának emléke az 1793-ban megjelent Egy külföldön útazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei című kötet. Ezzel a művével Sándor István abba a gazdag útleírás-irodalomba kapcsolódott be, amely a 18. századi Nyugat-Európában éppen virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását. „Az utazás, vagyis a távul való országok látása még eddig igen ritka a mi nemzetünknél” – hangsúlyozta a szerző Az olvasóhoz intézett előszavában. Valóban, a külföldi utazás nálunk majd fél évszázad múltán jön divatba, és az útleírás főként a harmincas-negyvenes években lesz a reformkor jellegzetes műfaja. Sándor – nem tudván Szepsi Csombor Márton korai kezdeményéről[2] – az utazás hiányának tulajdonítja azt, hogy „nemcsak magyar nyelven eredetül írott, de még nyelvünkre fordított utazási leírásunk sincsen.” Ezt a hiányt pótolta azok számára, akik nem tudtak hozzáférni a külföldön megjelent útikönyvekhez.

Sándor István útikalauza névtelenül jelent meg, később nem fordított rá nagyobb figyelmet az irodalomtörténet-írás. Majd’ két évszázad múlva, 1990-ben adták ki ismét Éder Zoltán bevezető tanulmányával és jegyzeteivel, majd Kovács Sándor Iván elemezte részletesen a 18. század végi európai utazást.[3]

A fiktív levelek négy út megfigyeléseit, tapasztalatait teszik közzé. A legrészletesebb beszámolót itáliai utazásáról írja. Ausztria irányából, a hegyekből ereszkedik le Trieszt városába:

„De minekutána a magas hegyről letér az ember a városba, azonnal más klímát veszen észre, s Olaszországnak áldott egét érzi. [...] Barátom, ezen levelemet az Ádriai tengernek széléről veszed tőlem, melynek itten Golfo di Trieste a neve.”

Írása valódi útikalauz kortársainak, hiszen számos hasznos információt közöl utazásáról, leírja hol találhatók a posták, ahol felfrissíthetik magukat, melyik állomáson érdemes tartalékot vinni az ételből, mert később nem lesz rá lehetőség. Jelzi azt is, melyek „vad” környékek, ahol tartani kell a fosztogatóktól. Megjegyzi, hogy az olaszok sok borravalót várnak el: „az olasz [...] a borravalót megkívánja, mellyel, ha többet is kap, meg nem elégszik, hanem azt mondja: signore, questo e’ poco, azon iparkodván, hogy az idegen még egynéhány soldót vessen oda néki.”

Triesztet mint kikötő- és kereskedővárost jellemzi, ahol sokkal olcsóbban lehet beszerezni a különbözű árukat, mint a velencei térségben: „Az osztrigának százát tizenöt garassal fizettem, s a legszebb édes narancsnak a hármát egy garassal.” Panaszkodik a trieszti szél, a bóra miatt, amelynek idején lehetetlen volt a közlekedés a városban és a környékén.

Sándor István nem beszélt jól olaszul, így ma is sokunknak ismerős helyzetben találta magát, amikor ügyei intézése közben csak olaszul voltak hajlandóak beszélni vele:

„Itt immár az olasz nyelv az uralkodó; [...] Ugyan magammal történt, hogy amikor egyszer bizonyos ide való nevezetes pénzváltónak a fiát, kinek ajánlott valék, korán reggel meglátogattam volna, még az ajtónál hallottam, miként tréfálkodék németül a hajfodrójával. Azonban, hogy a szobába béléptem, engem olaszul köszöntött: s noha legottan mentettem magamat, hogy igen rossz olasz volnék, ő mégsem hajtott az én szavamra, hanem mindcsak olaszul darált tovább is.”

Triesztből Velence felé folytatja útját, Trevisón keresztül egészen Mestréig jut el. Az országút mindkét felén pompás kastélyok emelkedtek kertekkel övezve, a velencei nemesség itt töltötte a nyári és őszi hónapokat. Utazónk Velencébe gondolán hajózik be és a Canal Grande mentén száll meg egy fogadóban. Itt tudjuk meg, hogy egy társával, egy inassal indult útnak, akit név szerint nem említ. Gyalog közlekedik, hiszen így bármikor megállhat nézelődni, azonban elámul azon, hogy itt csak hajók közlekednek, lovak és kocsik nem. A Szent Márk tér nagyságát és épületeit csodálja, részletesen bemutatja a Szent Márk-bazilikában őrzött kincseket.

Látkép a velencei Malamocco kikötőből (1780)

Számos érdekes történetet oszt meg a város műemlékeiről, többek között azt is, hogy a Szent Márk téren található egyik oroszlánfej arra szolgál, hogy ha valaki pártütést vagy egyéb titkot akar bejelenteni, de ismeretlen akar maradni, az oroszlán szájába cédulát rakhat. A szobrok belsejében lévő fiókok kulcsai az inkvizítorok kezében vannak, akiknek az a kötelességük, hogy a dolgot megvizsgálják. Sándor István még láthatta az oroszlánfejet, amelyet 1797-ben Napóleon bevonulásával levertek és összetörtek.  

Sándor István gyakran keres magyar emlékeket és magyar vonatkozásokat. Leírja, hogy a hunok rombolták le a Római Birodalom városát, Aquileiát, majd az onnan menekülő lakosok építették fel Velencét:

„[a]nnak első rakói [...] koránt sem szándékoztak illy híres várast állítani: mint hogy erre csak a szükség és a félelem kénszeríté őket: s így Velencének is, mint csaknem minden egyéb nagy dolgoknak a világon, csupán a vak fatum vagyis szerencse szolgált. Mert midőn Etele, ama régi magyaroknak az ő Fejedelmök, Akviléját ostrommal megvette, s tövéből felforgatta, az elszéllyedett várasiak, nem tudván mihez kezdeni, s Etele előtt hová rejtezni, az Ádriai tengerben fekvő Rialto nevű kis szigetre költöztek által, s ottan telepedtek le."

A Dózse-palotával szemben van a könyvtár, a mai Biblioteca Marciana, amely elsősorban nem a nyomtatott könyvek, hanem a latin és görög kéziratok miatt érdekes. Itt van a múzeum, a „Régiségek Kabinétja”, itt látja Sándor István Attila sisakját, amelyet a velenceiek szerint Aquileiánál ejtett le a fejéről.

A Szent Márk téren pénzért zenélő muzsikusok közül az egyik, megtudván származását, Rákócziról kezdett bús nótát pengetni a lantján.

A Szent Márk tér oszlopai

Sándor István Velence-leírásának világa sűrű, tömött és érdekes, tele kuriózumokkal. Kitér a földrajzi környezetre, az építészetre, a lakók szokásvilágára, még erkölcsüket is kiértékeli.

Bemutatja a velencei Arsenalét, ahol van fegyverraktár és számtalan régi és új hajó. Végigjárja a templomokat, amelyek „tele vagynak a leghíresebb képíróknak az ő munkáikkal, mellyekről egy különös leírás vagyon kinyomtatva”. Itt a festményeket és freskókat bemutató nyomtatott ismeretterjesztő katalógusra gondolhatott.

Annak ellenére, hogy a korban Velence jóhíre a közerkölcsök szempontjából kétes volt, Sándor István úgy ítéli meg, hogy a városban nagyon jó a közbiztonság és az egyházi személyek is szabadon élnek a nép között, az apácák és papok a rosszhírű helyeken is sétálhatnak, anélkül, hogy megszólnák őket, sőt, a színházi előadásokat is látogatják. Ezt támasztja alá az a velencei közmondás is, – siamo veneziani, e poi cristiani, vagyis előbb vagyunk velenceiek, aztán keresztények – amely abból a korszakból származik, amikor Velence küzdelemben állt a pápasággal.

Szót ejt az örömlányokról, akik szabadon dolgoztak Velencében. Szomorúan elemzi sorsukat, amely szerint sokukat tulajdon szüleik kényszerítenek az utcára. „Veni Forestiere! Veni il mio Cuore! Io ti dirò, che sia amore!”, vagyis „Gyere idegen! Gyere én szívem! Én megmondom neked, mi a szerelem!”– szólt az egyik utcalány a velencei palazzo ablakából Sándor Istvánhoz, aki azt a választ adván, hogy nem akarja tudni, továbbhaladt a velencei éjszakában.

Mint minden utazó, Sándor István is élvezettel számolt be az ételekről, amelyeket külföldön próbált ki. A velencei gasztronómiáról részletes leírást készített. Kevés mészárszék van a városban, ahova a marhahús nagyobb részt Magyarországról érkezik Trieszten keresztül. Sokféle halból lehet válogatni, de a sok hal bűze mindenhova követi az embert. Az utcákon különböző olcsóbb ételeket lehet kapni, amelyeket a helyiek gyakran fogyasztanak. Ilyen a polenta, a kukoricalisztből készült kása, a sült disznótök, és egy frittole nevű, dióolajjal megkent fánk. Ezeken kívül sok „csúnyaságot” is lát az ember az ételek között: baromfi vérét kis kancsókban, mindenféle halnak a belét, valamint fehér, fekete, sárga és kék kolbászokat. A kávéházakban nem szolgálnak fel a kávéhoz tejet, és mindig üvegpohárban adják. Sándor István megjegyzi, hogy mivel vaj és zsír helyett olajat használnak, az itteni vendégfogadókban sokkal jobb ízű az étel, mint a mi lacikonyháinkban.

A nagy kanálisokon való éjjeli hajózás a velencei mulatságok közé tartozik és „a galantériának, a szerelmeskedésnek is kedvezett”. Az itteni kávéházak sokban különböznek a hazaiaktól. Kis szobáik vannak, ahová ketten, akár álruhában is be lehet térni és vacsorázni. Ezek a helyek itt mind a két nemet tekintve becsületesek voltak, ezért a rágalmazástól senki sem félt.

A parton sétálva Sándor István gyönyörködött a gondolák garmadájában hallgatva a gondolások és a kikötőben álló nép éneklését, a nagy olasz költők, Tasso és Ariosto verseinek felcsendülő sorait.

Velencei gondolák metszete a 18. századból

A velenceiek hajós népek, így hát nem meglepő, hogy számos hajós eseményt rendeznek. Ilyen a Regatta gondolaverseny, amelyet utazónk is bemutat. A ma már hagyományosan szeptember első vasárnapján megrendezett versenyre a 18. században csak akkor került sor, ha fejedelmi személy látogatta meg Velencét. Ekkor sem elsősorban a gondolákra szegeződött a figyelem, hanem a Canal Grande balkonjaira kilépő díszes pompába öltözött dámákra.

Velence titokzatossága a mai utazót is magával ragadja. Nem érezte ezt másként Sándor István sem 1785-ben, amikor utazótársával végigjárta a várost. Közben eszébe jutottak a nagy olasz költő, Sannazaro epigrammájának sorai: „Rómát emberek rakták, Velencét istenek.”[4]

Velencéből Padova felé veszi az irányt, Brescia, Milánó, Mantova, Piacenza, Genova, Torino, Milánó, Mantova városokat látogatja meg. Padovában járva arra emlékezik, hogy itt tanult Istvánffy Miklós. Milánót kevésbé dicséri, a Scalát azzal a kritikával illeti, hogy nagysága miatt kevésbé hallani az énekeseket. Genovát Kolombusz Kristóf szülőföldjeként magasztalja, Torino vidékét gyönyörűnek látja. Végül Mantovából tér vissza Bécsbe.

Sándor István útleírása jó stílusú, ma is olvasható próza. Művészettörténeti és művelődéstörténeti megfigyelései érdekesek és nagyrészt máig érvényesek. A fiktív levelekben megörökített látnivalókat, eseményeket, találkozásokat minden utazó ma is magával viheti és élvezettel forgathatja itáliai útja során.

Dóbék Ágnes

[1] Sándor István, Egy külföldön útazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei, Győrött, Streibig, 1793. A kiadás elérhető az interneten: https://books.google.hu/books?id=xBFUAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

[2] Evropica Varietas, avagy Szepsi Czombor Mártonnak Lengyel, Mazur, Pruz, Dania, Frísia… Britanniai, Tengeren való bujdosásában látott, hallot külömb külömb fele dolgoknak rövid le irása…, Kassa, 1620.

[3] Sándor István, Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei, a szöveget gond., a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Éder Zoltán, Bp., Szépirodalmi, 1990.; Kovács Sándor Iván, Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei (Győr, 1793). Sándor István útikönyve, Vasi Szemle, 2006/1, 77–86. Sándor István személyének bemutatásához, valamint az útikalauz keletkezési körülményeinek ismertetéséhez ez utóbbi tanulmányokat használtam fel.

[4] Jacopo Sannazaro (1458–1530) olasz költő Venetiae című latin nyelvű epigrammájának zárósora: Illam homines dices, hanc posuisse Deos. A verset Rájnis József fordította le Velencéhez címmel.