E bejegyzésben ismét a görög félisten, Héraklész munkáiról lesz szó. Elsőként a róla szóló mítoszok hagyományos értelmezésmódját kísérjük figyelemmel a magyar irodalom 18–19. századi fordulóján, majd nem várt fordulat következik.
Berzsenyi Dániel Szilágyi 1458-ban című, 1824 körül alkaioszi strófában írt költeményében Héraklész kanonikusnak számító munkái közül a második, vagyis a lernai hüdrával vívott harca jelenik meg (Apollodórosz Mitológia 2.5.2).
A százfejű szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Hercules,
A gaz lenyesve még bujább lesz;
Irtani kell gyökerestűl a bűnt.
A továbbiakban mellőzzük azt a skolasztikus-történeti hagyományt, amely a munkák vagy például a hüdra fejei számának meghatározásával, Héraklész mint történeti személy termetével vagy magasságával foglalkozik. Most csupán a munkák középkor óta elterjedt allegorikus (illetve anagogikus,valamilyen elvonatkoztatott értelmet kereső) magyarázatát hívom segítségül. Eszerint a hagyományos értelmezés alapján természetes, hogy Berzsenyinél az éppen százfejű szörny lesz a bűn jelképe – máshol épp ezért, a hét főbűn száma szerint hétfejű a hüdra. Hasonló értelemben vizsgálható Baróti Szabó Dávid A magyar húszárokhoz szóló (1789) hexameteres verse is, ahol már hétfejű szörnyről van szó:
Távúlabbról szemlélem az Hidrát.
Hét fejjel bír: epés fúlánkjait harcnak ereszti;
Szembe szökik kész botjával vele Hercules, és el-
Csapja fejét. Példázza, miként veritek le hazátok
Rontójit.
Baróti Szabó ugyancsak siet megadni a kulcsot a kép értelméhez, így a hüdra-történetben a szörnyet a haza ellenségeivel azonosítja, Héraklész hőstette pedig a vitézi erény megtestesítője lesz. A Szilágyi Mihály szájába adott Berzsenyi-vers esetében is ugyanez a helyzet: a hüdra a Hunyadi fivéreknek, Lászlónak és Mátyásnak cselt vető Garai–Újlaki-liga bűnével, László kivégzésével és az ennek nyomán kialakuló polgárháborús helyzettel azonos – bár nem mondja ki szó szerint, ám a kontextusból, de legalább a címből kiderül.
Héraklész, Hüdra, Iolaosz (képaláírás: Héraklész, lernai hüdra és Iolaosz, antik vázakép. Forrás: Wikimedia Commons
Ahelyett, hogy még több példát hoznék a hüdra korabeli magyar irodalmi szerepeltetésére, rögzítsük, milyen ábrázolások a fentiek. Berzsenyinél a bűnt jelenti a szörny, amellyel szemben az erény, vagyis Héraklész veszi fel a harcot, annak rendje s módja szerint le is győzi. Ne lepődjünk meg ezen: Mátyás király környezete ugyancsak tele van Héraklész-ábrázolásokkal, a humanista uralkodó udvarában központi helyet töltött be a hős. A visegrádi Hercules-kút például ismét a hüdrával birkózó gyermek Héraklészt ábrázolja. Ebben az ikonográfiában a hős a szörnnyel szemben az oszmán török féken tartásáról gondoskodik, s hogy nem a felnőtt Héraklész küzd a szörnnyel, hanem a gyermek, az azt a történetet is felidézi, hogy az újszülött félisten a rá támadó kígyókat is megfojtotta bölcsőjében. A különböző történetelemek keveredésben az erényes, cselekvő keresztény uralkodó képét szokás látni, Héraklész itt a gyermek Krisztushoz hasonló. Berzsenyi hüdrája tehát elég szemléletes; épp a polgárháborús helyzetre kihegyezve jelentőségteljes választás. A kortársak nem kevésbé érzékelték aktualitását. Baróti Szabó Dávidnál is megragadható ilyen központi elem, mint Berzsenyinél. Nála egyértelműen a vitézség, Héraklész kiemelésére szolgál a történet felelevenítése, aki a magyar huszárral azonos.
A visegrádi Herkules-kút Héraklésszel és a hüdrával, rekonstrukció alapján készített hiteles másolat. Forrás: tudasbazis.sulinet.hu
Héraklész más munkáin keresztül is eljuthatunk ugyanezekhez a jelentésekhez. Kis Jánosnál (1770–1846) például a hüdrához hasonlóan az ötödik munkában szereplő Augeiász istállója jelképezi a bűnt (Apollodórosz Mitológia 2.5.5), ahonnét Héraklésznak egy nap leforgása alatt kellett kitakarítania az állatok ürülékét:
[…] Buzgok korunk hogy rója
Bünét le s többtöl ója
Magát; buzogjak bár,
Augias istálója
Herculesekre vár.
De ott van például Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) A nemes magyarságnak felűlésére című költeménye (1796):
Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási voltanak. –
A tizenegyedik feladat során (Apollodórosz Mitológia 2.5.11) Héraklész Prométheusz tanácsára nem maga ment el a Heszperiszek kertjébe az aranyalmákért, hanem Atlasztól átvette az égbolt terhét, s őt küldte el maga helyett. Miután Atlasz visszatért a három almával, nem volt kedve tovább tartani az égboltot, és inkább ajánlkozott, hogy maga viszi el az almákat Eurüsztheusznak (tőle kapta Héraklész a munkákat), és Héraklész terhét könnyítendő párnát akart tenni a hős fejére. „Héraklész bele is egyezett, de aztán sikerült fortélyosan visszaraknia [az égboltot] Atlaszra. Prométheusz tanácsára megkérte ugyanis Atlaszt, tartsa egy csöppet helyette az égboltot. Ennek hallatára Atlasz letette az almákat a földre, és visszavette az égboltot. Héraklész azonban felvette az almákat és kereket oldott.” Bár Csokonainál egyedül Atlasz neve szerepel, a virtus, az érdem és a dicsőség emlegetése, amelyek Héraklész útját végigkísérik egészen az istenek sorába való emelkedéséig, a hős számára is helyet szorítanak a szövegben. Az Atlaszon fortéllyal erőt vevő Héraklész a skolasztikus hagyomány szerint a legtökéletesebb ember jelölője (vir consumatissime perfectionis), aki a valódi akadályokon emelkedik felül. Magára veszi az égbolt terhét, vagyis Atlasz tudásához hozzáférve szerzi meg az aranyalmákat.
A munkák ilyen hagyományosnak mondható értelmezései mellett azonban van egy másik vonal is a Héraklész-ábrázolások sorában. Csokonai egyik diákkori versében (Vis et nequitia… [Mihelyt a’ hatalmat…],1794) ezt írja:
Néhol hijjába hord Hercules dorongot
Ha tsak ravasz ember ’s kettős nyelv nem dong ott.
Az iskolai gyakorlatra készült vers azt a tételt kívánja bizonyítani, miszerint fortély nélkül önmagában a nyers erőnek sincs semmi haszna. Sőt, a költemény azzal a képpel zárul, hogy éppen a gyenge, a tehetetlen lehet képes arra (a szövegben „invalid”, azaz rokkant, szolgálatra nem képes katona), hogy óriási pusztító erőket szabadítson fel:
De az ágyuk bombik edgy szálnyit se tésznek
Sőt magok is hamar zsákmányokká lésznek
Imé edgy penészes Invalid mellé áll
Tűzet tesz a’ porra a’ gyujto lyukánál
Azonnal menydőrgő hangal a’ bástyának
Kemény kőszálárol mindent le rontának.
Ez a fajta paradoxon Héraklésszal kapcsolatban Pálóczi Horváth Ádámnál (1760–1820) is megfigyelhető, aki négy költeményben is megfogalmazza némiképp ugyanazt a gondolatot (Lemondás a hivatalrúl, Visszamarás, Bosszús biográfia, Hipokondria). Az Ötödfél-száz Énekek című, kiadásra előkészített kéziratos gyűjteményben (1813) a 65. számot viselő Lemondás a hivatalrúl festi talán a legérzékletesebben az önsors-ábrázolás költői gesztusát. A Napóleon szemszögéből megírt versben a francia nemzet ügyének ellentmondásossá lett terhei minősülnek héraklészi vállalkozásnak, ami a lemondás utolsó pillanatában nyer kifejezést:
Vittem, amig birtam, nemzet! a te terhedet,
Rettenetessé tettem nevedet.
Két erőt s ötöt-hatot Hercules se birhatott,
Engemet pedig segitni népem is lemondott.
Hát ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]
Vitkovics Mihály verse a szépasszonyvölgyi díszkút oldalán. Forrás: Wikimedia Commons
Végül ugyanebbe a sorba tartozik Kazinczy Ferenc Vitkovicshoz című, 1811-ben befejezett költeménye. A Kazinczy számára kedves baráthoz, a szerb ortodox Vitkovics Mihály védelmében írott horatiusi episztola maró gúny tárgyává tette a Kazinczy köréhez tartozó nyelvújító írók szemében azt a magatartást, amely lokálpatrióta módon felekezeti vagy vidéki hovatartozása révén nyilvánított valakit igazi íróvá. A szatíra nagy port kavart az ellentáborban, Szatmár megyét egyenesen csúffá tette a céltáblában álló Hőgyész Máté versbéli megszégyenülése, aki 1811-ben hosszadalmas hexameteres költeményben válaszolt is Kazinczynak. Kazinczy leírja találkozását Hőgyésszel, aki megkülönböztetett tiszteletét szeretné leróni az írófejedelemnek, illetve verseit megmutatni, amelyre végül sor is kerül, Kazinczy azonban állandóan kerüli, hogy a beszélgetés a költészetre terelődjék, mígnem Hőgyész dörgedelmes kijelentést tesz:
Ravaszkodol, de nem mégy semmire;
Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,
Úgy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al-gondjaitól.
Szólj ahogy illik. Anch’io PittoreI![1]
Hőgyész Héraklésszal fenyegetőzik, legalábbis amint Kazinczy szereplője szájába adja. Külön ízt ad az iróniának az is, ahogy németes s-seket ejt Hőgyész, aki különben maga berzenkedik a Kazinczy episztolájában említett költőkkel szemben (Rájnis József, Baróti Szabó, Dayka Gábor, Virág Benedek), mivelhogy azok idegen szavakkal keverik a magyar beszédet. Antaiosz története Apollodórosznál a tizenegyedik munka alatt szerepel (2.5.11), aki az arra vetődő idegeneket a vele való mérkőzésre kényszerítette. Mivel amíg Antaiosz a földdel érintkezett, sebezhetetlennek bizonyult, Héraklész végül úgy győzte le, hogy a magasba emelte és összeroppantotta. Kazinczynál azonban paródiába fordul a hőstett: Hőgyész nem tud máshogy érvényt szerezni akaratának, hogy Kazinczy vele mint költővel álljon szóba, mint hogy erejével fenyegeti meg. A gesztus olyan módon válik nevetségessé, hogy az amúgy előkelő mitológiai történet értelmét – melyet a reneszánsz idején az erény (virtus) bűnöket és vágyat (voluptas) legyőző példázataként értettek – teljesen a visszájára fordítja.
Héraklész összeroppantja Antaioszt, római kori márványszobor alapján készült reneszánsz kisplasztika. Forrás: Wikimedia Commons
Úgy tűnik tehát, hogy az utóbbi három példa egyre távolabb kerül a hagyományos ókori-középkori Héraklész-ábrázolásokkal szemben. Nem igazolható már az a tapasztalat, amely a hősben egyöntetűen az erény alakját látja. Ha a példázatnak van is valami értéke a történetekben, csupán viszonylagos. Ugyanakkor számottevően mutatkozik meg az a vonal is, amelyet Berzsenyi képvisel a Szilágyi Mihály-versben, s amely kortárs-nemzeti karakterisztikával, de szintén hétköznapi tanulságot von le a Héraklész-elbeszélésekből. Érdekes, hogy ebből a perspektívából még az olyan egyszerűnek tűnő rövid költemények is, mint amilyenek a korban anakreóni mintára születő versek, melyekben a beszélő hiába szeretné Héraklész munkáit megénekelni, még ha másképp hangolja is lantját, mindig csak a szerelmet énekelheti,[2]látványosan ironizálnak. Nem az erényes Héraklészról, hanem a vágyaknak kiszolgáltatott, ösztönöktől vezérelt hősről, beszélőről, avagy életről szólnak.
Rédey János
[1]Festő (vagyis író) vagyok én is.
[2]Vö. Berzsenyi Melisszához, Révai Miklós A lantjáról, Földi János Anakreon dalai. A’ Lant
