A következőkben egy meglepő történetet fogok elmesélni. Heinrich Gottfried von Bretschneider német író egy időben a Budára költöztetett egyetem főkönyvtárosa volt. 1793-ban, szerzői név nélkül megjelent Georg Wallers Leben und Sitten, wahrhaft – oder doch wahrscheinlich – beschrieben, von ihm selbst című regényének néhány fejezete a korabeli Magyar Királyság területén játszódik, meglepő magyar szereplőkkel. A regény műfaját "álkalandregénynek" nevezhetjük, nem véletlen tehát, hogy annak mottója Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha egy részlete a második könyv negyvennegyedik fejezetéből:
Pide no se desprecie su trabajo, y se le
dèn alabanças, no por lo que escrive,
sino por lo que ha dexado de escrivir.
CERVANTES
Hevenyészett fordításomban: „Ne mulasszák el a mű egészét, inkább azt dicsérje, ha nem is azért, amit ír, de azért, amit nem írt meg.”
Bretschneider regényének címlapja
Az irodalomtörténet tényként kezeli Bretschneider szerzőségét, így a mottóba emelt Cervantes-idézet és a címlap információja kiváló lehetőséget teremt a valóságos szerzőnek fikció és valósnak feltüntetett élettörténet keverésére. A könyvnek ugyanis maga a Georg Waller névvel megjelölt főhős a szerzője, aki egyébként a regényben végig egyes szám első személyben szól. De egyúttal a lehetséges kritika élét is tompítja, mivel felszólítása épp arra irányul, hogy nem az egyes részek kidolgozottságát kell értékelnie az olvasónak, hanem sokkal inkább a regény egészének irányultságát. Ha tehát szem előtt tartjuk a mottó prózapoétikai intését, a 18. századi német és magyar világ ábrázolása a lényeg, nem pedig a Georg Waller névvel jelölt protagonista (jellem)fejlődése – ez a mi mostani szempontunkból örvendetes tény.
Röviden a regényről
Nevezett Georg Waller, a regény egyes szám első személyben megszólaló főszereplője saját történetét visszaemlékezve, de szigorúan időrendben meséli el. Egy-egy fejezet az életút egy-egy jelentős eseményét mondja el, kiindulva a hallei Franckesche Stiftungen Árvaházában töltött gyermekkortól tulajdonképpen ugyanoda visszaérve, de tisztázva a korábban nem ismert származást. Időben kb. 20 év történetét olvashatjuk a 27 fejezetben, térben a délnémet és osztrák tartományokat utazzuk be főszereplőnkkel, egy érdekes magyarországi kitérővel. Georg Waller számára a legfontosabb, hogy személyi titkár lehessen notabilitások mellett, de ezt a tudást csak igen ritka esetben szerzi meg oktatás során. Ehhez képest a regény végére fény derül nemesi származására, s így az öröklött vagyon és feleségül vett szerelme egy nyugodt, derűs élet képét vetíti előre. Nem véletlen, hogy mindez, még így röviden összefoglalva is kissé ironikusnak tűnik.
Vignetta a regény címlapján: a leláncolt majom mint az
értelmiség szimbóluma
A regény magyar vonatkozásai
A regény 18–19. fejezete (226–250) a korabeli Magyarországon játszódik. De messze nem ez az első indirekt utalás: már rögtön az első fejezetben, amikor a még fiatal Waller egy könyv- és műkereskedő mellé csapódik, felsorolja, hogy mikkel kereskedtek. Nos, többek között ezzel:
[mit] der Figur Unserer lieben Frau von Pötsch, die hölzerne Thränen geweint hat…
– ami magyarul:
a Pöcsi Miasszonyunk szobrával, ami fakönnyeket hullatott…
Nem nehéz kitalálni, hogy itt a kelet-magyarországi Máriapócs könnyező Madonnájáról van szó. Az eredeti görög katolikus ikon 1696-ban könnyezett a pócsi templomban, aminek hamar híre lett Európa-szerte, olyannyira, hogy I. Lipót Bécsbe vitette azt. Tehát a valóságban egy ikonról van szó, s a település neve sem a magyar fülnek komikusan csengő Pötsch,hanem Pócs, ma Máriapócs.
De fordítsuk figyelmünket a 18. fejezetre, amelynek címe: Waller ist Sekretar, Archivar, Uebersetzer und Dichter (A titkár, levéltáros, fordító, költő Waller). A történet szerint Waller még Bécsben kap titkári megbízatást egy meg nem nevezett magyar püspöktől, fő feladata pedig a káptalani levéltár összeállítás lenne. Bécsből Pozsonyon keresztül érkeznek meg szerencsésen a meg nem nevezett püspöki székhelyre. Azonnal munkához lát, s mivel az egyházi személyek helyett világiakat kap segítségül, általános megelégedésre a munkával három hónap alatt végez. Ekkor az unalmas – de Bretschneider életeseményeire igencsak hasonlító – történet váratlan fordulatot vesz, mivel a következők derülnek ki:
A püspök költő volt, remek latin verseket szerzett, melyek közül néhányat ki is nyomtattatott, aminek a korrektúrájára engem kért meg. No, már magam is meg akartam mutatni, mire is vagyok képes! Néhány strófát németre fordítottam, és a korrektúrával együtt a kezébe adtam. Ez volt ám a gaudium! Így már meglátta az úr, mit nyert velem! (230.)
Ettől fogva a nap felében mindketten csak a költészetnek élnek. A kettejük között kialakult különleges kapcsolatot talán az alábbi idézet jellemzi leginkább:
Méltattam a szövegét, ő az én fordításomat, és valóban! nem hazudhatok, ízlett neki a siker édessége, amivel tápláltam. Én sem voltam kevésbé érzéketlen dicsérő szavaira, amikkel nyílt szívvel tisztelt. (231.)
Miután kipróbálják magukat az óda-, elégia- és epigramma-költészet terén, a püspök úgy dönt, latin hőskölteményt ír Mária Teréziáról, amit Waller fordítana, örömmel, német nyelvre, mivel azt gondolta: „a császárnő […] a német fordítást szívesebben olvasná, mint a latin eredetit” (231).
Ez a költészeti együttműködés különleges, a társadalmi viszonyokat nem tükröző egyenlőséget teremtett közöttük, s ezt az őket körülvevő klérus természetesen nem nézte jó szemmel:
Az urammal töltött mindennapi együttlét és a poétai összeköttetés, ami minket valamiképpen egyenlővé tett, ő excellenciájának bizalmas barátjává tett, nem csekély kelletlenségére mind az alsó, mind a felső papságnak, ami ehhez hasonló csapást a jogaira még soha nem élt meg, mivel valóban példa nélküli volt, hogy egy német profán egy magyar püspöknél ilyen szintű kegyben részesüljön. (231–232.)
A regény szerint a hőskölteményt titokban írják, fordítják, a közvetlen környezetük sem tud a munkáról. Titkolózásuk még inkább felháborítja környezetüket, s ennek meg is lesz a következménye: a következő fejezetben összeesküvést szőnek Waller ellen, amit éppen hogy sikerül elhárítania.
De minketmost jobban érdekel ennél egy, még a 18. fejezetben bekövetkező fordulat. Csak emlékeztetőül: nem tudjuk meg a rokonszenves püspök nevét, akihez a fiktív, de Bretschneiderre sokban hasonlító Georg Waller könyvtárosnak, majd költőtársnak szegődik egy meg nem nevezett magyar püspöki székhelyre. S ekkor felbukkan a regényben egy valóban létezett személy a nevén nevezve. Rögvest– elsőre megmagyarázhatatlanul – önálló történetbetétet, de egyúttal a történésektől független anekdotát is kap:
A püspök arra jutott, hogy epopeáját egyidejűleg három nyelven is nyomtattatná, úgymint latinul, németül és magyarul. Magyar fordítónak a tudós világ számára nem teljesen ismeretlen Kalmár György urat kérte fel, aki egy filozofikus univerzális nyelv szerzője volt. (233–234.)
Mivel jómagam könyvet is írtam Kalmár Györgyről,talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a regény ezen a pontján különös izgatottság lett úrrá rajtam. Kalmár különleges életű figurája volt az eleve különleges XVIII. századnak, s mindamellett említett nyelvfilozófiája is egyedi. Mindezekről bővebben pl. a már említett könyvemben lehet olvasni.
Kalmár György 1774 (Grammaticalische Regeln zur
philosophischen oder allgemeinen Sprache, Wien, 1774)
A regény Kalmár Györgye tíz mérföldre lakik a püspöki székhelytől, ahová az éppen elkészült énekeket Waller viszi neki fordításra. A fejezet hátralevő része kizárólag róla szól, az alábbi jellemzéssel bevezetve:
Kalmár uram [az eredetiben is magyarul]igen eredeti személy volt, egy nyelvtehetséggel megáldott férfi, de azon túl egy igaz cinikus filozófus mind öltözetben, mind szokásaiban. Egy büszke pedáns, de nyelvtudásán túl egy tudatlan fennhéjázó. (234.)
Mondhatni a szokásos leírása az általam is ismert figurának. A regényben magyarul használt megszólítás véleményem szerint valamifajta személyes viszonyra utal – kik között is? Kalmár és Georg Waller vagy Kalmár és Bretschneider között? A rejtély tovább fokozódik, ugyanis a regény elmond egy anekdotát, „Egy anekdotát, amit ő [értsd: Kalmár] nekem [Wallernek-Bretschneidernek?] személyesen mesélt el.” (234.) S a protagonista Waller megosztja az olvasókkal Kalmár György és Johann Heinrich Lambert, a híres berlini filozófus, a szemiotika atyja találkozásának történetét, úgy, ahogy azt magától az egyik résztvevőtől, Kalmártól hallotta. Az anekdota rendkívül szórakoztató, csakhogy már ismertem. Mégpedig éppen a másik szereplő, Johann Heinrich Lambert levelezéséből, amit publikáltam a már többször említett könyvemben. Bretschneider verziója semmiben sem tér el attól, csak bővebb, és Kalmár szemszögéből láttatja az 1771-es történéseket.
Összefoglalás
Csak az egyértelműség miatt: a regény szerint, ami annak előszója alapján a valóság elé állított tükör kíván lenni, s nem megszépítő festmény, a herrnhuti testvérközösség által nevelt evangélikus Waller-Bretschneider a közismerten különc és furcsa magyar református tudóssal, Kalmár Györggyel együtt egy meg nem nevezett magyarországi, latinul író katolikus püspök költői körének lesz egyenrangú, csak a poézis szent céljaira ügyelő tagja. A regény e költői kör mellett csak a szabadkőművesség esetében beszél ekkora fokú egyenlőségről.
S ha már maradunk a tükörmetaforánál: szerintem a püspök nem más, mint báró Patachich Ádám kalocsai érsek, aki az itáliai Árkádia mintájára szervez maga köré költői kört. Tudomásom szerint nem írt eposzt Mária Teréziáról, de az egyetem és a könyvtár Budára költözése alkalmából magasztaló beszédet írt és publikált a királynőhöz latinul, miközben ő maga volt az új egyetem felügyelője. Ezt a szöveget nem más,mint Bretschneider fordította és publikálta német nyelven. Kalmár György 1780-ban, szintén az egyetem költözése ürügyén fordul magasztaló hexameteres költeménnyel Mária Teréziához: magyarul. Egy megbízható szemtanú, Kazinczy Ferenc számol be róla, hogy Kalmár többször megfordul abban az időben a budai könyvtárban, amikor éppen Bretschneider annak a vezető könyvtárosa.
Georg Waller magyarországi története és költői tevékenysége a püspök halálával hirtelen véget ér:
A püspök halálát követően elszakadtam a múzsáktól. Elhagyott a költői furor, a pulzusom visszatért természetes ütemébe. (251.)
Nyugodjunk meg mi is: sosem fogunk mindent megtudni, hiába véljük látni, hogy mit mutat a tükör. Térjen vissza a pulzusunk természetes ütemébe!
Hegedüs Béla