Dugonics András így ír 1788-ban megjelent regénye, az Etelka egyik lábjegyzetében :

Már régtől fogva kévánta tudni KAPRINAI Úr: mi okra nézve hívták aʼ Magyarok azon Nemzeteket TÓTOKNAK, kik, Slavinus név alatt, meszsze el-terjedttenek. Én arról így vélekedem: hogy, mivel ezen Nemzet szűnetlen szájában forgattya emeʼ két kurta szavakat: TO-TO (melly annyit tészen, mint: AZ-AZ: avagy, aʼ-mit aʼ magyar parasztság-is gyakorol: az-az izé). Emeʼ TO-TO szavakat fel fogván aʼ Magyarok, aʼ SLAVUSOKAT leg-is-leg-elsöben TO-TOKnak csúfolták. Az-után (egybe-kapcsolván aʼ két kurta szavakat) TÓTOKNAK mondották; [...].

Magyarázata több szempontból is tanulságos. Rámutat arra, hogy a szláv nyelveket beszélő népeket ebben az időben változatos neveken emlegették. E nevekkel kapcsolatban képet ad továbbá a korban virágzó, kevés tudományos alappal rendelkező, ám annál kreatívabb etimologizáló kísérletekről. Kiderül, hogy a szláv népekre olykor nem is külön-külön, hanem egyetlen nagy közös halmazként tekintettek. A jelenség nemcsak − az egyébként horvát származású − Dugonicsnál tapasztalható, hanem általános, s nehézséget okoz mindazok számára, akik korabeli forrásokat olvasnak. Nehéz eldönteni ugyanis, hogy mai fogalmaink szerint melyik népre/nyelvre kell gondolni akkor, ha magyar szövegekben azt olvassuk, hogy „tót”, vagy hogyan fordítsuk a latin „Slavus” kifejezést, hiszen ezeket egyaránt alkalmazták gyűjtőnévként az összes, vagy közülük kifejezetten egy adott szláv népre/nyelvre. E zavar feltehetően nem független attól, hogy a szláv nyelveket sokan sokáig egyetlen nyelv dialektusainak tekintették, a szláv népeket pedig egyetlen közösség tagjainak. Az említett kifejezések felületes értelmezése számos félreértéshez vezethet: ilyen például, amikor a 19. század második felében kialakult gyakorlatot visszavetítve, a tót, Slavus (Slavonicus) és a szlovák kifejezések közé sokan minden esetben egyenlőségjelet tesznek. Ez a szokás helytelen.

A népnevek korabeli használata következetlen, az egyes kifejezések jelentése az idő előrehaladtával változhat, s arra is figyelemmel kell lenni, hogy az egyes népek/nyelvek esetében belső avagy külső nevekről van-e szó. Mindez körültekintő értelmezői eljárásra int. Az alábbiakban a magyarországi szlovének példáján szeretném bemutatni, hogy a 18−19. század fordulóján élt magyar literátoroknak milyen ismeretei voltak egy, a történelmi Magyarország területén élő szláv népcsoportról és az általuk beszélt nyelvről; miként nevezték őket, milyen eredetet tulajdonítottak nekik, s milyen körülmények befolyásolhatták róluk szerzett ismereteiket, hozzájuk fűződő attitűdjeiket.

Világszerte ma összesen körülbelül hárommillió szlovén él: Szlovénián és kisebb szórványokon kívül a legnagyobb létszámban az ausztriai Karintiában és Stájerországban, Olaszország Szlovéniához közeli tartományaiban és Magyarországon. Nyelvük a déli szláv nyelvek közé tartozik. Önálló államuk csak 1991 óta van, előtte évszázadokig más birodalmak uralma alatt, más népekkel kellett együtt élniük. A közösség fennmaradásában, identitásának megőrzésében fontos szerepe volt a közös nyelvnek. A magyarországi szlovén kisebbség becsült létszáma körülbelül ötezer. A kis budapesti, szombathelyi és mosonmagyaróvári szórványok mellett, melyek javarészt a 20. században jöttek létre, legtöbbjük Vas megyében, Szentgotthárdon (Monošter) és a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) [!], valamint az alábbi hat környező településen él: Felsőszölnök (Gornji Senik, Alsószölnök (Dolnji Senik), Szakonyfalu (Sakalovci), Apátistvánfalva (Števanovci), Orfalu (Andovci), Kétvölgy (Verica-Ritkarovci).

A Tótság Korabinszky János Mátyás térképén. (1804)

A történeti Magyarországon ennél jóval nagyobb létszámban és jóval nagyobb területen éltek, amelyet északról a Rába, délről a Mura határolt. A 6. század második felében telepedtek le ezen a vidéken. A szlovénség többségétől a magyar honfoglalást követően kezdtek elszigetelődni, s ez a nyelvükön is éreztette hatását. A folyamat a 16. században fokozódott, ekkorra tehető a szlovén irodalmi nyelv kialakulása, amely a négy központi szlovén nyelvjárására épült, mellőzve a nyelvterület peremén lévő itáliai és magyarországi dialektusokat, amelyek így megrekedtek 16. századi állapotukban. A magyarországi szlovének által beszélt nyelv tehát jóval archaikusabb a nyugatabbra élő szlovének nyelvéhez képest, s a különbség az idő előrehaladtával, illetve a magyar nyelv erősödő hatásaival egyre szembeötlőbbé vált.

Hogy az ország nem szlovén lakói pontosan mikor ismerték fel, hogy a történeti Magyarország nyugati részén élő szlávok nyelvükben és hagyományaikban eltérnek a királyság más vidékein élő szláv népcsoportoktól, egyelőre nem pontosan meghatározható. Ahogy az sem, hogy az erre vonatkozó tudás mennyire lehetett elterjedt. A 16−17. században a térséget és lakóit mindenesetre többnyire Tótságnak, tótoknak nevezték. 

A nemzetiségeket a 18. század második felétől kiemeltebb érdeklődés övezte. Lapjában, a pozsonyi Magyar Hírmondóban Rát Mátyás 1780−81 táján több közleményben is foglalkozott a Vas megyében élő szlovénekkel. Rát göttingeni diák volt, az egyetem és tanárainak szellemisége nagy hatással volt nézeteire. A Magyar Hírmondóval a nemzeti nyelvű művelődést szerette volna fejleszteni, de úgy vélte, hogy a magyar kultúrának szerves és fontos részei az ország területén élő különböző népek kultúrái is. A nemzetiségeknek emellett egyfajta közvetítő szerepet is szánt Kelet és Nyugat között. Schlözer és Herder tanítványaként rokonszenvvel viszonyult a szláv népekhez. Talán ezért is szentelt különös figyelmet a Vas megyében élő szlovéneknek. 

A göttigeni egyetem könyvtára. (Georg Daniel Heumann, 1747.)

Cikkeiben elsősorban arról szeretné olvasóit felvilágosítani, hogy ez a nép mennyiben tér el a többi szláv közösségtől, s hogy mit lehet tudni nyelvükről, kultúrájukról. Úgy véli, hogy ők a tótoknak egy, a horvátokkal és az oroszokkal közeli rokonságban lévő ágát alkotják. Felsorolja, milyen különböző nyelvű elnevezéseik használatosak. Saját nyelvükön szlovenszkinek nevezik magukat. Magyarul tótoknak, vagy magyaros tótoknak hívják őket. A németek Winden, Wenden, Windisch, Venedi, Vinidi néven emlegetik őket, feltehetően arra utalván, hogy az ókori venétek egykori lakhelyén éltek. Gyakran használt latin nevüket, a vandalust helytelennek és félrevezetőnek tekinti, mivel az tévesen az ókori vandál törzzsel való rokonságra utal. Említ még egy csúfnevet, amellyel a hegyes, dombos vidékeken élő szlovéneket ítélték: Bömhetz. Elmagyarázza, hogy ez nem a Böhm,ʼcsehʼ jelentésű szóból származik, hanem az esküvést jelentő Boghme, Bughme, Boughme kifejezésből. Rát értesülései feltehetően nem is alaptalanok, hisz e szavak töve, a bog szlovénül valóban Istent jelent. A híradás szerint a térség nevét, ahol e népcsoport élt, már egységesebben használják: általában Tótság, Tót-Hát, vagy latinul Districtus Tótság névvel illetik. A közlemény kitér arra is, hogy nem csak itt, hanem Zala és Somogy vármegyében is élnek úgynevezett Magyaros Tótok. Ez a név feltehetően onnan ered, hogy az e nép által beszélt szláv nyelvbe magyar szavak is keveredtek, s hogy írásmódjuk is a magyaros szokásokat követi. S valóban, nyomtatványaikban például s helyett magyar sz-t, č helyett cs-t, e helyett é-t használnak, ahogy ezt az alább látható művek címlapjai is mutatják. Rát Mátyás külön hangsúlyozza, hogy saját nyelvükön könyveket is kiadnak. Bejelenti, hogy Szily János szombathelyi püspök és Boros István kanonok pártfogásával megjelenés előtt áll Küzmics Miklós (Mikloš Küzmič) Rába-vidéki szlovén pap fordításában egy szlovén nyelvű evangéliumos könyv, egy katekizmus és egy ábécéskönyv. Mindhárom meg is jelent 1780-ban, Sopronban, Siess József János nyomdájában:

Szvéti evangyeliomi pouleg kalendárioma, i réda rimszkoga na vsze nedelne, i szvétesnye dni z-obcsinszkoga szvétoga piszma [...], Sopron, Siess, 1780.

Kratka summa velikoga katekizmusa z-szpitáványem i odgovárjanyem mladoszti na návuk vu czaszarszki, i králeszki drʼsányaj, Sopron, Siess, 1780.

Szlovenszki silabikár, z-steroga sze decza steti more navcsiti, z-nikimi rejcsniczami navküpe pod prespan stampanya dáni, Sopron, Siess, 1780.

Szily egyébként nagy figyelemmel volt a nem sokkal korábban, 1777-ben létrehozott szombathelyi egyházmegyében élő szlovének felé. Az ő ösztönzésére vezették be a szlovén nyelv oktatását az egyházmegye területén lévő katolikus elemi iskolákban, 1783-ban pedig Küzmics Miklóst tette a helyi szlovén hívők esperesévé és tanfelügyelőjévé. Szintén őt kérte fel az esperesség katolikus iskoláiban használandó tankönyvek megírására, amelyek aztán el is készültek, s egészen az 1860-as évekig használatban maradtak.

Rát 1780-as elejéről származó híradásai elsősorban a magyarországi szlovének elnevezéseiről, nyelvéről és kultúrájáról nyújtanak alapinformációkat, összhangban saját művelődés-koncepciójával. A rövid, alig fél-egyoldalas közlemények alapvetően korrekt és helytálló tényeket tartalmaznak, a nép szokásairól és hagyományairól azonban nem adnak részletes ismertetést: ez talán nem is illene a Magyar Hírmondó profiljához.

A magyarországi szlovéneket témául választó első monografikus igényű feldolgozás megszületéséig kalandos út vezetett. Létrejötte voltaképpen két, a szlovénséggel személyesen is kapcsolatban álló vas megyei literátor, Bitnicz Lajos szombathelyi prépost s a bogojinai születésű Kossics József (Jožef Košič) felsőszölnöki plébános polémiájának köszönhető, amelyet a Tudományos Gyűjtemény hasábjain folytattak. E szövegek egészen más jellegűek, mint Rát Mátyás közleményei: szerzőiket elsősorban az általuk vizsgált nemzet származása és karaktere érdekli, kevesebb figyelmet kap nyelve, és irodalma. A vita is az eredet kérdései körül bontakozik ki. Bitnicz 1819-ben publikált, Aʼ Vass és Szala Vármegyei Tótokról című tanulmányában a magyarországi szlovének történetével és jellemzésével foglalkozik. A dolgozat első felében e népcsoport származását igyekszik tisztázni, s arra jut, hogy a szlovének (vagy ahogy ő nevezi őket: vendek) vandalusokkal való rokonítása téves, azok valójában a szarmaták kései leszármazottai. Munkája második felében e közösség életmódját és szokásait mutatja be röviden. E cikkre Kossics Vannak-e Magyar országban Vandalusok című írásával válaszol, s a címben feltett kérdésre egyértelmű igennel felel. Teljes meggyőződéssel állítja, hogy a Rába és a Mura vidékén vagy a Nagy Konstantin által Pannóniába telepített, vagy a Belizár által a 6. században legyőzött afrikai vandalusok kései leszármazottai élnek, s tézisét igazolandó számos történeti forrást idéz, amelyek az itt élő szlávokat vandalusként emlegetik.

Egy vandál lovas ábrázolása mozaikon (Bordj Djedid, Tunézia, 5−6. század)

Bitnicz nem késlekedik a válasszal, s Hazánkban nincsenek Vandalusok című írásával elsősorban a Szalágyi István által közölt De conversione bajoariorum, et carantanorum libellus című latin nyelvű forrásra hivatkozva tételesen cáfolja Kossics állításait. Közben Kossics sem tétlenkedik, s hogy Bitnicz 1819-es közleményének második felére is reagáljon, kisebb kötetnyi terjedelmű ismertetést írt a magyarországi szlovénekről, immár azok jelenkori jellemzőire, szokásaira és hagyományaira koncentrálva. A mű magyarul Csaplovics János szerkesztésében és neve alatt jelent Aʼ Magyar Országi Vendus-Tótokról címmel. Első részletei a bécsi Magyar Kurír melléklapjában, a Kedveskedőben (1824), majd a teljes írásmű a Tudományos Gyűjteményben (1828). Csaplovics a szöveget később németre fordítva és egy horvátokról írt hasonló felépítésű leírással kiegészítve is publikálta, s a könyvecske szerzőjeként önmagát jelölte meg, Kossics nevét nem említette.

Ljubljana látképe (Ismeretlen, 1765)

Bár eredet kérdésében Kossics tévúton járt, páratlanul értékes forrást hozott létre. A statisztikai adatokon túl bemutatja a Rába és Mura közének vidékét, a nagyobb szlovén településeket, az ott élők építkezését, testi jellemzőit, táplálkozási szokásait, ételeit, jellemző foglalkozásait, s kitér a vallás, a hagyományok, az oktatás és nyelvhasználat kérdéseire is. Kedvcsináló gyanánt álljon itt egy rövid részlet, amely érzékelteti, hogy jóllehet Kossics maga is szlovén volt, nem lehet elfogultsággal vádolni, hiszen a pozitívumok mellett kritikus észrevételeket is közöl, például e nép babonásságáról: 

Ez aʼ nép általában igen babonás, minden vigiliákon és sátoros innepeken különös babonaságot visznek végbe. Sz. Borbála, ʼs Lucza napján nem fonnak. Hogy tejet szaporító, vajat gyűjtő boszorkányok ne volnának, azt vélek el nem lehet hitetni. Ha ollykor részeg fejjel valahonnan haza menvén, útjában valami égi tüneményt lát aʼ Vendus, az egész falut belármázza más napon, hogy boszorkányokat látott, vagy aʼ rosz lélek késértette, és elsőtől utolsóig mind elhiszik. − Az asszonyok külömbféle babonás vizet adogatnak magok kárával sokszor teheneiknek. Aʼ Csernecziek Lukács czédulát fúrnak aʼ tehenek szarvába; sokan Húsvét ʼs Karácson napján aʼ húst meg nem eszik.

A magyarországi szlovéneket témául választó 18. század végi, 19. századi tudósításokból úgy tűnik, hogy az ország nem szlovén lakóinak általában töredékes, nem ritkán téves információik voltak e nemzetiségről, s gyakran más szláv népcsoportokkal azonosították őket. Feltételezhető, hogy az átlagos, korabeli magyarországi olvasó még kevesebbet tudhatott a Rába és Mura közétől nyugatra élő szlovénekről, hagyományaikról, szokásaikról és irodalmukról. Áttörést e tekintetben a több magyar literátorral közvetlen kapcsolatban álló Jernej Kopitar szlavisztikai munkái hoznak majd.

Források: 

Bitnicz Lajos. „Aʼ Vass és Szala Vármegyei Tótokról”. Tudományos Gyűjtemény 3, 3. sz. (1819): 59−74.

Bitnicz Lajos. „Hazánkban nincsenek Vandalusok”. Tudományos Gyűjtemény 12, 9. sz. (1828): 70−79. 

CsaplovicsJános. „Aʼ Magyar országi Vendus Tótokról”. Tudományos Gyűjtemény 12, 5. sz. (1828): 3−50.

Dugonics András. Etelka. Sajtó alá rendezte Penke Olga. Csokonai Könyvtár: Források: Régi Kortársaink 8. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002.

Johann Csaplovics. Croaten und Wenden in Ungern. Pressburg: Weber, 1828.

Kossics József. „Vannak-e Magyar országban Vandalusok”. Tudományos Gyűjtemény 11 (1827): 71−79.

Magyar Hírmondó, 35, Szent-György hava 29 (1780): 276−277. 

Magyar Hírmondó, 47, Szent-Iván hava 10 (1780): 380−381.

Magyar Hírmondó, 45, Szent-Iván hava 9 (1781): 359−360. 

Magyar Hírmondó, 48, Szent-Iván hava 20 (1781): 382−383. 

Magyar Hírmondó, 49, Szent-Iván hava 23 (1781): 391−392.

Szakirodalom:

Fried István. „A magyar jugoszlavisztika kezdeteihez (vázlat)”. Filológiai Közlöny 23, 4. sz. (1977): 444−449. 

Kókay György. „Rát Mátyás a hazai nemzetiségekről és a magyarországi népek Kelet−Nyugat közti közvetítő szerepéről”. Filológiai Közlöny 11, 3−4. sz. (1965): 371−378. 

Kozár Mária. „»Sem okosak, sem gazdagok«: A magyarországi szlovének identitása különös tekintettel a Felsőszölnökön, Rábatótfaluban és Szombathelyen élőkre”. In Változatok a kettős identitásra: kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében, szerk. Bindorffer Györgyi, 16−62. Budapest: Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2007.

Doncsecz Etelka (PhD)

irodalomtörténész, az ELKH TKI Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport tudományos munkatársa. Kutatási területei:
Verseghy Ferenc kéziratos hagyatéka, Batsányi János levelezése, Baumberg Gabriella levelezése, 18–19. századi szerzetesírók.