Ez az írás a Lélek és irodalom: Költészetelmélet Pálóczi Horváth Ádám Psychológiájában című tanulmányom disszeminációs célból készült változata, némely ponton az abban megfogalmazottak tovább- és átgondolása.

Az irodalomtudósok számára elég fontos dolog annak tisztázása, hogy tkp. mi a kutatásuk tárgya? Illetve, hogy mikor mi az? Továbbá, hogy mikor, kik számára mi az? Lehetne folytatni. Különösen kérdéses a dolog a régebbi korok irodalmával foglalkozók számára. Leszűkítve a kört a magyar irodalom (mi is az?) történetére: 1772 előtt minden magyar (és nem csak magyar) nyelven írt, fennmaradt szöveg az irodalomtörténeti kutatások tárgya, utána csak a szépirodalom. Ami mi is? Mai hősünk, Pálóczi Horváth Ádám az alább ismertetett módon választ talált a kérdésre. Tehát ennek az írásnak a célja, hogy megválaszolja a kérdést, 1789-ben Pálóczi Horváth Ádám számára mi is a poézis (műve 1792-ben jelent meg Psychologia: Az az a lélekről való tudomány címmel)? Szerintem tanulságos mindannyiunk számára!

Említett műve egy pontján, A képzelődéstől füg a Kőltő, vagy találó tehetség argumentum alatt, így fogalmaz: 

A’ képzelődéstől függ az embernek elméjének, az a’ szép, de néha rossz munkája is, mellyet költeménynek vagy találmánynak, vagy inkább a’ szónak eredete szerént Kőltésnek nevezzünk. Vagynak képzésünk sok féle ideákról, mellyeket az első képzéskori figyelmezés nem enged el-felejtenünk. Ha osztán ezeket a Képzelés Imaginatio által újra elő-hordjuk; és közülök ollyanokat rakgatunk öszve, mellyeket soha öszve ragasztva, vagy ollyanokat választunk el egymástól, mellyeket az előtt elválasztva nem képzettünk, ez az a’ Kőltő Tehetség. (Pálóczi Horváth Ádám, Psychologia: Az az a lélekről való tudomány. Íratott 1789-dik Esztendőben [Pest: Trattner Mátyás, 1792], 40–41.)

Kiemeltem azokat a fogalmakat, amiknek a megértése elvezetheti a könyv olvasóját a kőltés, tehát a poézis fogalmának megértéséhez. A továbbiakban nem teszek egyebet, mint ezeket egyenként megmagyarázom, megspórolva ezzel a mai olvasónak a kétség kívül nehéz nyelvezetű mű végigolvasását (jeleztem, hogy disszeminálok). De mindezek előtt röviden megmagyaráznám, hogy miért mondtam megtévesztőnek a könyv címét.

Az, amit Pálóczi Horváth Ádám könyvének címében psychologiának nevez, közel sem azonos azzal, amit manapság a pszichológia tudományának hívunk – nem azonos vele, miközben van köze a 19. század során létrejött modern tudományághoz. Tudománytörténeti evidencia, hogy a modern tudományág eredetét a kora újkori ismeretelméletben kell keresni. Hiszen az ismeretelmélet – mindenek előtt annak radiklális-empirista változata – lélekről való megállapításai egyben a lélektevékenységek okaiként is értelmezhetők.

A radikális-empirista ismeretelmélet a lélek minden tevékenysége mögött okot keres, s igyekszik is találni. A lélek ily módon való vizsgálatában láttak sokan akkoriban garanciát arra, hogy az érzékszervekkel felfogható világról egyre pontosabb, s verifikálhatóbb kijelentéseket lehet majd tenni. De ugyanakkor okot kell találni az emberi lélek mind célját mind lényegét tekintve egyik leginkább rejtélyes tevékenységére is: a poézisre és a 18. század során újraértelmezett fikcionalitáshoz való ragaszkodásra, és egyúttal az emberi nyelv (hibás) valóságreprezentáló szerepére is. Így Pálóczi Horváth Ádám Psychológiáját joggal nevezhetjük az egyik legkorábbi magyar nyelvű, rendszeres filozófiai, ismeretelméleti műnek. Könyve magyar nyelvűségével – felismerve annak jelentőségét –, a szerző kiemelt helyen, a bevezetőben bővebben is foglalkozik.

De térjünk vissza az idézett definícióhoz. Az abból leszűrhető legfontosabb megállapítás a következő két dolog határozott elkülönítése:

• kőltés (= költemény vagy találmány);
• kőltő tehetség.

Az első a lélek munkája, a második a lélek tehetsége, amit itt természetesen facultas értelemben kell venni, tehát, ami minden emberi lélekkel bíró létező számára adott, nem egyes – kiemelkedő – emberek tehetsége. Erre, ennek szükségszerű meglétére utaló jel tulajdonképpen maga a kőltés (költemény vagy találmány), amit itt mint lélekmunkát, -tevékenységet – komolyan véve a terminológiát – nem szabad összekeverni magával a produktummal, a nyelvileg létező irodalmi művel. A következő fontos megállapítást tehetjük mindezzel kapcsolatban: Pálóczi Horváth Ádám nagyon határozott és pontos álláspontot képviselve a költészetet, vagy mai, lassan elavuló kifejezéssel élve, a szépirodalmat egy általános emberi facultason alapuló lélektevékenység eredményének (tulajdonképpen – még ha nem is nyelvi – produktumának) tartja, kijelentve ezzel, hogy a poézis nem csupán kizárólagosan az emberi nemhez köthető, de egyúttal létének elválaszthatatlan eleme, része is. S mint ilyen, tekintettel a szerző által hangoztatott isteni lélekeredetre, bizonyosan céllal bír, miközben szigorúan episztemológiai szempontból lényegét tekintve hiba, hiszen nem elégíti ki a referencialitáson alapuló valóságértelmezés kora újkorban megfogalmazódó kritériumait.

Pálóczi Horváth Ádám Psychologia című művének címoldala

De kanyarodjunk vissza újra a poézis-definícióhoz. Nem elég, hogy immár tudjuk, amit tudunk, annak alapjait is meg kell értenünk, nevezetesen, hogy mit jelentenek a lélek munkája, a képzés, az idea és a képzelődés kifejezések. Az egyszerűség kedvéért most eltekintek a lélek kifejezés Horváth Ádámi magyarázatától (na jó, röviden csak annyit, hogy az közvetve, a megfigyelhető lélektevékenyésgeken keresztül ismerhető meg).

A lélek lehetséges munkáinak látszólag igen egyszerű definíciója („Munkája a’ léleknek, maga a’ tselekedet mellyet véghez-visz.” (Pálóczi Horváth, Uo., 11.) valójában jól elkülöníti egymástól az aktív, cselekvő és a passzív, (el)szenvedő lélektevékenységeket, s munkának csak az előbbit tekinti.

A lélek fentebbi értelemben vett aktivitása szempontjából a legelső számba veendő tevékenység a képzés vagy percepció:

Az időre nézve leg első, a rendre nézve leg alsó munkája a’ Léleknek, a’ Perceptio Képzés, melly nem egyébb, hanem annak a’ némű-némű változásnak, a’ melly a’ Lélekben éppen most történik, minden közben vetés nélkül való meg-tudása… (Pálóczi Horváth, Uo., 14. Kiem. HB.)

Csupán azért első a lélektevékenységek felsorolásában, mert ez már aktív lélekmunkát feltételez (az érzékeléssel szemben), pontosabban fogalmazva, lényegének egy része aktivitás, ahogyan azt Pálóczi Horváth az alábbiakban kifejti: 

Maga pedig az a változás, mellyet meg-tud, vagy szorosabban szólván az a’ Forma, mellyet akarmelly dolog felől tsinál magának a’ Lélek, Képnek Ideának neveztetik; és így már a’ Léleknek leg-első munkájában a’ Képzésben, Perceptioban hármat kell gondolóra venni:

1. első a’ dolog mellyet a’ Lélek képez magának Res v. Objectum.

2. Második a’ Kép idea, mellyet formál magának a’ Lélek a’ képzett dologról, és a’ melly tsinálja azt a’ változást vagy intézést a Lélekben, mellyet ő meg-tud;

3. harmadik maga az a’ meg-tudás (képzés) cognitio, melly már a’ Léleknek nem szenvedö Passiva állapotja, hanem valóságos munkálkodása. (Pálóczi Horváth, Uo., 15. Kiemelések: HB.)

Talán ezen a ponton ütközik ki leginkább a szerző örökölt arisztotelianizmusa, hiszen – ha abból indulunk ki, hogy szóhasználata szigorúan következetes – úgy tűnik, hogy az ideák mint a minket körülvevő valóság reprezentációi az elmében természettől fogva adottak mindenki számára, azok megképződésében aktívan a lélek, elme nem vesz részt, hiszen az aktív lélektevékenységet csak a megtudás vagy cognitio esetén feltételez. Természetesen ez a megképződés nem független a lélektől (lásd 2. pont: „mellyet formál magának”), de mindenképpen és aktív lélektevékenységet nem feltételezve is lezajlik. Így lesz a 3. pontban megnevezett megtudás – képzés – cognitio pars pro toto a két passzív és egy aktív aktusból álló komplex lélektevékenység terminusa.

Jelen írásom középpontjába állított poézis-definíció szempontjából a legfontosabb fejezete a Psychologiának a képzeléssel foglalkozó, hiszen a poézis meghatározása annak végén kerül kifejtésre. A képzelés vagy képzelődés mint lélekmunka definíciója e fejezetben a következő:

A KÉPZELÉS Imaginatio, a’ Léleknek az a’ munkája, mellyel valamelly tőlünk távoly lévő, de már képzett dolgot újonnan képez, annak a’ meg-egyezésnek vagy hasonlatosságnak Segítségével, mellyet tsinált a’ figyelmezés, a’ képzett dolog és első Képzés között. – Külömböz tehát a’ Képzelés a’ reá emlékezéstől ennyiben, hogy a’ reá emlékezés tsak arról int-meg mintegy bennünket, hogy ez vagy amaz dologról vólt már az előtt Képzése a’ Léleknek […] a’ Képzelés pedig, magát amaz első Képzést, a’ képzett dolognak jelen létele nélkűl vissza hozza; másképpen nevezhetem Képzelődésnek phantasia. (Pálóczi Horváth, Uo., 26–27. Kiemelés: HB.)

Mindenek előtt fontos tisztázni, hogy a Psychologiában a képzelés vagy képzelődés kifejezések egymás szinonimájaként szerepelnek. A lélektevékenységek sorában ez az a szint, amikor már nincs szó a lélek passzivitásáról, annak ehhez a munkájához már nem kell elszenvednie benyomásokat, ráhatásokat. Ezt erősíti, hogy az itt csak éppen megemlített, s majd külön fejezetben tárgyalt emlékezés, memoria is aktív – egyúttal a képzelődéstől némiképp elválaszthatatlan – cselekedete a léleknek. A képzelés vagy képzelődés során minden rendelkezésére áll ahhoz a léleknek, hogy „a’ képzett dolognak jelen létele nélkűl vissza hozza” az adott dolognak első képzését. Sőt, olyannyira így van ez, hogy Pálóczi Horváth szerint – a kifejezés mai jelentésétől némiképp eltérve – tulajdonképpen csak olyan dolgokról képzelődhetünk, fantáziálhatunk, amikről már korábban megképződött az idea az elménkben, lelkünkben:

A Képzelés vagy Imáginatio tehát fel teszi mindenkor azt; hogy a’ melly dologról képzelődöm, már az előtt annak a dolognak Ideája vólt a Lélekben. Az az, a’ képzelést, vagy képzelődést, képzés perceptio nélkűl gondolni nem lehet. És így a’ képzelődés tsak vissza hozott Képzés. (Pálóczi Horváth, Uo., 28.)

Tehát fantáziálni így nem azt jelenti, hogy új, adott esetben az érzékelhető valóságban nem létező dolgokat elképzelni, hanem azt, hogy egy adott dolog valóságos jelenléte nélkül gondolatban annak ideáját megképezzük. E lélektevékenység eredményét nem nevezhetjük illúziónak a platonikus, újplatonikus gondolkodás értelmében. Pálóczi Horváth egyértelmű, még ha csak hasonlóságon alapuló kapcsolatot feltételez a dolgok és az azokat reprezentáló ideák között, mint azt az idézett képzelés-definíciójában is kifejtette. Kérdés, hogy ez a hasonlóság vajon bír-e bármiféle befolyással az emberi nyelv mint a megismerés eszköze alkalmatosságába vetett hitre? Ehhez előbb a képzelődéssel és a nyelvvel kapcsolatban tett fontos megállapításait kell még megvizsgálnunk.

Az illyen képzelődésnek nagyobb vagy kisebb mértékje tselekszi már a Lélekben azt: hogy egyik ember ha ír nyomosan ír […]; a sokfélét egymás után ‘s szaggatva írja: a másik pedig az öszve-kaptsolt ideáknak egyikére jobban figyelmezvén mint a’ másikra; arról még több, ’s külömböző ideákat képzel, és így az elsőtől úgy el-megy, hogy alig tudja magát vissza hozni… (Pálóczi Horváth, Uo., 35–36.)

A képzelődés, habár egyetemes facultasa az embernek, intenzitását tekintve már egyedi, de ez az egyediség nem kell, hogy minőségi különbséget jelentsen. Egy összetett idea lehet mindenki számára egyértelmű, miközben az arról való nyelvi megnyilatkozás szinte biztosan individuális:

Tudni illik a’ szók ‘s nevezetek jegyei a’ képzelődésnek, ‘s serkentői az emlékezésnek, de azok a jegyek többnyire ollyan ideát jegyeznek melly többekből áll, mint már fellyebb az Erdőnek ideája; ezek közűl a’ több öszve fűzött ideák közül osztán kinek egyre, kinek másra lévén nagyobb figyelmezése, úgy el terjednek a képzelések, ‘s annyi újjabb újjabb ideák jönnek elő; hogy egyszer a’ kis-magból (egy különös ideából) egész élő fa lessz, mellynek ismét számtalan gyümőltsei és az elsőhöz hasonló magvai vagynak. (Pálóczi Horváth, Uo., 36.)

A szerző ebben az idézetben nem írja le, de az eddigiekből logikusan következik, hogy az „újjabb újabb” előjövő ideák nyelvi jelként lesznek előbb a memoria, majd a képzelődés, fantáziálás tárgyai, hiszen a képzelődő tehetség működése intenzitásának a mértéke az annak során megtörténő képzések száma és asszociációs kiterjedtsége. Ehhez eszköz a szintén facultasként felfogott memoria, amelyből az emlékezés lélekmunkája származik. Az emlékezés tárgyai viszont – mint ahogy egyértelműen kijelenti – nyelvi jelek, amik jellegükből adódóan serkentik az elmét. Ad absurdum a képzelődés a memoria segítségével olyan valóság megteremtésére is képes, mely nem áll(hat)ja ki a referencialitás próbáját, s ez a képesség kizárólag az ember számára adott:

Mivel a’ Memoriának emlékezetnek leg-nevezetesebb tárgyjai, a nevezetek, vagy dolgoknak nevei; mint leg-közönségesebb jelek […] és így a’ szók, mint ollyan jelek, a’ melyek az embernek szabad akaratjától függenek […] – és egyszer’smind ezek a’ szók serkentik a’ leg-nemsebb képzelődést; az ollyan képzelődést, mellyet az emberi Lelkek a’ barmoknak nem is örömest engednek. (Pálóczi Horváth, Uo., 57–58.)

Mindezek mind a memoria, mind a fantázia egyértelmű, szükségszerű nyelvi jellegét hangsúlyozzák. Ebből következik, hogy ennek a kőltés esetében is így kell lennie.

Az írásom elején idézett definíció – mint már jeleztem – A képzelődéstől füg a Kőltő, vagy találó tehetség argumentum alatt áll. Mint láthattuk: habár a képzelődés mint facultas minden ember számára azonosan adott, a képzelődés mint e facultas alapján megtörténő lélektevékenység már feltételez különbséget az emberek között, de ez nem a közmegegyezés alapján létrejött nyelv miatt, sokkal inkább a memoria működése miatt lehetséges. Így érthető meg, hogy a mindenki számára adott költő-facultas alapján megvalósuló tevékenység (poézis) néha „szép, de néha rossz munkája” a léleknek.

Fontos, hogy ez egy facultas, ami minden gondolkodásra kész lényben – tehát mindenek előtt az emberben – adott. Tehát a vadászkutya nem tud költeni – tévedtem a tíz évvel ezelőtti tanulmányomban –, mert nem ismeri mindennek alapját, a „szabad akarat szerént való” jelrendszert: a nyelvet, az írást. A költés lélekmunkájának produktuma csak nyelvi produktumként képzelhető el.

Levonható azonban mindebből egy sokkal radikálisabb következtetés is, amivel mintha nem számolt volna Pálóczi Horváth Ádám. Mivel képzelődésünk minden esetben nyelvi alapú és az (újra)képzés során a nyelvi jelek alkalmazásának egyetlen feladata a memoria serkentése akár magunkban, akár a kommunikáció során embertársainkban anélkül, hogy egyidejűleg a nyelvi jelek által (önkényesen) reprezentált ideákra ügyet vetnénk: így be kell lássuk, hogy a nyelvhasználat nem más, mint folyamatos kőltés. Hasonló ez Johann Georg Hamann gondolataihoz: a költészet az emberiség anyanyelve. A nyelv maga tehát a képzelődés és közvetve a költészet miatt van, így a nyelv oka maga a képzelődés minőségétől függő költészet is.

Ennyire egyszerű Pálóczi Horváth Ádám megoldása!

Források:

• Csörsz Rumen István és Mészáros Gábor, szerk., A kis világbeli nagy világ: Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról, Reciti konferenciakötetek 10 (Budapest: reciti, 2020).
• Hegedüs Béla, „Érzékelés, álom, költészet: Pálóczi Horváth Ádám az álomról és a fantáziáról”, in Magyar Arión: Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádám műveiről, szerk. Csörsz Rumen István és Hegedüs Béla. (Budapest: rec.iti, 2011), 125–133, http://reciti.hu/2012/471
• Pálóczi Horváth Ádám, Psychologia: Az az a lélekről való tudomány. Íratott 1789-dik Esztendőben (Pest: Trattner Mátyás, 1792), 40–41. 

Hegedüs Béla