Mindenes Gyűjtemény

Barkóczy Ferenc 1745-ben lett Eger püspöke. Ő volt az első igazán mecénás szerepre vállalkozó főpap Egerben, aki a költőket, művészeket és a könyvkiadást is támogatta. Nyomdát rendeztetett be, ahol számos magyar nyelvű művet adtak ki, építkezései átformálták a város arculatát, újításokat vezetett be a papképzésben is. A római Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként nagy hatással volt rá a Rómában megismert kultúra és művészet. Hazatérve olasz művészeket foglalkoztatott, itáliai szerzők munkáinak magyar nyelvű kiadását támogatta.  

A Róma környéki nyaraló villák mintájára felépítette Fuorcontrasti (szó szerint „viszályoktól távoli”) névre keresztelt kastélyát a tárkányi dombok között. Az épületet ma már csak festmények ábrázolásaiból ismerjük. A két korabeli kép (mindkét alkotás Huetter János Lukács egri irgalmasrendi szerzetes munkája) közül az egyik Barkóczy egész alakos ülő képmása, amelynek hátterében a belső drapéria mögött feltűnik a Fuorcontrasti.

 Barkóczy portréja, háttérben a tárkányi kastély (Egri Hittudományi Főiskola)

A másik festmény a „Noli me tangere” jelenet színtereként a barokk kastélyt ábrázolja. Az egri irgalmasrendi kolostor refektóriumának táblaképe volt, ma a Dobó István Vármúzeum őrzi Egerben. 

 „Noli me tangere”. A kép hátterében látható a Fuorcontrasti kastély (Eger, Megyei Kórház)

A kevés leírás és két fennmaradt festmény alapján a kastély előtt gyönyörűen gondozott, teraszos franciakert lehetett, virágágyakkal, szökőkutas vízmedencével, korlátokkal, a rokokó vázákban citromfákkal. A kertből két lépcsősor vezetett fel az előtérhez, ahonnan további két lépcsőkar érte el az erkélyt.

A kastély létezéséről a legkorábbi levéltári adat az egri szervita atyák historia domusában szerepel: 1747 májusában a páter a püspök üdvözlésére ment, aki a csodaszép Fuorcontrasti kastélyában időzött. Egyéb gazdasági feljegyzések is bizonyítják, hogy az épület már 1747-re kész lett. Tervezője a feltételezések szerint ugyanaz a bécsi építész, Gerl Mátyás (Matthias Franz Gerl) lehetett, aki az egri vármegyeháza építését is vezette a 18. század közepén.

A Fuorcontrasti terveiről, építészéről, berendezéséről a legrészletesebben levéltári források alapján tájékozódhatunk. Az egri gazdasági levéltár Barkóczy püspöksége idejéből kevésbé gazdag forrásanyagot őriz, így nem sok információ került elő a nyaraló építésének előkészületeiről. 

Ismerjük azonban a kastély 1761. július 19-én felvett inventáriumát. Barkóczy egri püspökként töltött utolsó napjaiban készíttette el ezt a jegyzéket Eger város jegyzőjével, Joannes Nep. Ulrichhal. A részletes lajstrom alapján könnyen elképzelhető a hajdani fényes palota, amelynek földszinti és első emeleti termei szolgálták a reprezentációt, a második emeleti szobákban kapott helyet a hálószoba, az ebédlőterem és a toronyszobák. Az épülethez tartozott kert, tó, szökőkút, volt benne kápolna orgonával és különböző hangszerekkel. 

Barkóczy számos hivatalos levelet keltezett a Fuorcontrastiból, tehát nemcsak pihenés, ünnepségek tartásának céljából látogatta kedvenc nyaralóját, hanem az év egyes időszakaiban – legfőképpen nyáron – ide helyezte székhelyét, innen intézte az egyházmegye hivatalos ügyeit is. Azokat az alkalmakat, amikor Barkóczy kihajtatott a városból nyaralójába, korabeli feljegyzésekből ismerjük: „Ha a püspök a városból nyaralójába kihajtat, vagy rezidenciájába visszatér, az összes templomok harangjai szólnak, mozsarak durrognak, testőrei előtt kürtösök lovagolnak, egész kísérete szemkápráztató. Egyházlátogatási körútjaira magával viszi díszes sátorait, amelyeket a hintók után sorakozó szekerek szállítottak.”

Egykorú leírások adnak képet a hajdan ott folyó fényes életről. 1757-ben kétszer, november 13-án és 27-én operaelőadást is tartottak a kastély aulájában. Az előadott darab címe Cyrus, a perzsa király. A szereplők között olasz kasztrált énekesek voltak.

 Gyakran a Fuorcontrastiban időzött Barkóczy két nővére, Klára és Zsuzsanna, férjeikkel, Szirmay Tamás Sáros vármegye főispánjával és Széchényi Antal tábornokkal, valamint fiútestvérei, Imre és János családtagjaikkal. Fennmaradt egy nagyszabású kirándulás programja is, amelyben szabályozták a fogatok és résztvevők rendjét. A menetben ott voltak Barkóczy kanonokjai, valamint az udvartartás: zenészek, szakácsok, cukrászok. 

A püspök névnapját minden évben megünnepelhették, de az Egerben töltött évekből csak egy kéziratot ismerünk, amelyben patrónusa, Xavéri Szent Ferenc napja alkalmából verssel köszönti egyik híve, Kovács Ferenc. A vers szerzője utalást tesz Barkóczy Fuorcontrasti nyaralójára, ahol a névnapi ünnepség folytatódott:

Oda föll vár téged napkeleti kastély,

Kit nem is régenten földrűl fölemeltél,

szem, szév óhajtásra elevennyé tettél

Azír kiálts vivát mert, mert az én Uram él.

Barkóczy pompakedveléséről, reprezentatív vendéglátásairól számos további adat maradt fenn. Az egyik elbeszéli Franciaország szentpétervári nagykövetének egri tartózkodását, amikor 1757. március 31-én Strassburgból székhelyére tartva itt megszállt. Az őrgróf-nagykövet Paul-François de Galluccio, marquis de L’Hôpital szíves fogadtatásra talált Eger püspökénél, aki az egész kíséretet palotájában látta vendégül, pincelátogatásra hívta őket, és természetesen a Fuorcontrastihoz is ellátogattak. 

Miután Barkóczyt esztergomi érsekké nevezték ki 1761-ben, utódja, Eszterházy Károly nem használta a tárkányi dombok között épült villát, amely így lassan az enyészeté lett, és építőköveit a város más épületeihez használták fel. A Kelecsényi-énekeskönyvben maradt fenn az az 1761-ben íródott, Barkóczyt már mint esztergomi érseket Egerből búcsúztató vers, amely Barkóczy távozásával a tárkányi kastély pusztulását is siratja. A költemény sorai azt beszélik el, hogy az utód, Eszterházy Károly elhordatta az épületet:

Forcontrasti nem tűrhetem, hogy meg ne sirassalak

Régi voltodat tekéntem, vagyon okom szánnyalak

hova lett régi szepséged, hol a’ te ékességed

El pusztultal, meg fosztattal, oda van dücsősséged

Sirathatod te is ugyan régi kegyes Uradat

Az ki higyed te miattad nem kevés pénzt ki adot

El felejtvén minden buját, hogy ha benned lakhatott.

Mingyárt jobb izően evet, és jobbanis alhatott.

Mostani Urad nem szeret, az mint látom meg vetet

Spalléridat, márvanyidat, s mindent egerben vitet

egy féllért is tudom bizony, nem fogh read kőlteni

azt akarna minden pénzét ladajában tehetni. […]

Eszterházy Károly 1762. június végén foglalta el hivatalát. Nem egészen egy hónappal később már elrendelte a szerinte túlságosan hivalkodó kastély lerombolását, pedig Barkóczy akkor még életben volt, ráadásul esztergomi érsekként utódja feljebbvalójaként működött. Ma már csak a forrásokban van nyoma annak, hogy a felsőtárkányi dombok között állt a magyar barokk egyik legelegánsabb épülete.

Dóbék Ágnes

A Komáromban megjelenő Mindenes Gyűjtemény című lap 1790. április 14-ei számában látott napvilágot egy rövid cikk egy bizonyos „Gráhám nevű Orvos Doctor” találmányáról, a mennyei ágyról. 

Mint a tudósításból megtudjuk, a Skóciából Londonba érkező férfiú „jól esmérvén a’ Londoniaknak mind újságon való kapásokat, mind tékozlásokat; eggy kies szobát bérlett ott, a’ mellyet minden lehető szépségekkel fel-ékesített, ’s nevezte azt Egészség’ templomának; eggy oldal szobátskában pedig készíttetett eggy ágyat, melly került tizen-hat ezer Sterlingbe”. Ezek után a doktor kinyomtatott egy hirdetést, melyben olyan szabályokat írt le, melyek „a’ magtalan Házasokat gyümöltsözőkké tehetik”. A tisztasági és szépítkezési regulák mellett ajánlotta, hogy a gyermekáldás után áhítozók vonuljanak idejében nászágyukba, s daloljanak együtt olyan nótákat, melyek a szívet meglágyítják, s édes szerelemmel töltik be. S ha ez nem működik, akkor még mindig ott van a doktor csodálatos találmánya, a „mennyei nyoszolya”. Adjuk is át a szót magának „Gráhám doktornak”: „Maga ez a’ mennyei nyoszolya nyugszik hat erős, de által látszható oszlopotskákon; a’ benne lévő leplek készíttettek ég színű atlatzból, minden matrátzok ’s derékalljak bársonyból, ’s mind azok Arábiái és egyéb nap keleti drága essentziákkal meg-kenettettek ’s füstöltettek, a’ mint ez véghez szokott menni a’ Persiai Udvarban az Uralkodó Szultánné’ számára.” A tudósítás némi iróniával jegyzi meg ezek után, hogy „a’ gazdag, és a’ gyönyörüséget akármelly drágán meg-vevő Ánglusok sereggel jelentették magokat ő nála; úgy hogy ritka éjtszaka múlt-el, mellyben eggy pár Személy ebben a’ nyoszolyában ne hált volna”.

A mennyei nyoszolya korabeli színezett metszeten

Doctor James Graham (1745–1794) minden bizonnyal sarlatán volt, bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy maga se hitte volna el csodálatos módszereinek gyógyító erejét. Ez a hírhedt orvos 1781. június 26-án nyitotta meg a szerénytelenül „egészség és Hymen[1]templomá”-nak (Temple of Health and Hymen) nevezett szobát, ahová mennyei ágyát (Celesital Bed) állította fel. A szexuális terápiához mindenféle szobákat kínált, ahol az elektromosság és magnetizmus különböző formáival lehetett találkozni, ám a leghíresebb természetesen a szerelem ágya lett. Ahogy a magyar tudósításban is olvasható, ez a helyiség az édes szerelem kellékeivel volt felszerelve: különös elektromos villanások, gondosan elhelyezett vágykeltő képek, parfümillat és az ággyal összekötött orgona, mely az emberi testek ritmusára adott ki különböző hangokat. Ahogy a nagyszerű összefoglaló cikket jegyző Peter Otto írja: „a templom egy olyan figyelemre méltó multimédia ’show’-t kínált a betegeknek és érdeklődőknek, ahol a színház, az orvoslás, a tudomány, a metafizika, a vallás, a zene, a szexualitás, sőt a politika vegyültek egymással”. Ma már elképzelni is nehéz egy efféle produkciót, mindenesetre Graham „művészete”, mely közvetlen összefüggést tételezett az elektromosság és a termékenység között, meglehetősen nagy feltűnést keltett. Talán nem is annyira az a fontos, hogy miként lehet ezt a vállalkozást beilleszteni a III. György idején feltámadó angol misztikus mozgalmak sorába, melyek a szenvedélyes vallásos gondolkodást az élet új területein honosították meg, s nem is az, hogy e meglepő vállalkozás vajon az „első szexológus” úttörő tevékenysége vagy inkább egy őrült elme tombolása. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy miként került e hír a távoli Magyar Királyságba a 18. század végén.

A nőket hajkurászó Graham John Kay metszetén [forrás]

Graham esete immár a modern médiaszenzáció tüneteit mutatta. A sajtó kitüntetett figyelmében részesült például, amikor áldásos orvosi tevékenységének köszönhetően az idősödő Catharine Macaulay, a neves történetíró olyannyira kigyógyult általános tespedtségéből, hogy 1778-ban 47 évesen férjhez ment a doktor 21 éves öccséhez, Williamhez. A botrány természetesen nem maradt el akkor sem. Graham terápiás ötletei már akkor a sajtó céltáblájára kerültek, amikor még el sem indította nagyszabású vállalkozását, de igazi „médiasztár” a mennyei ágy feltalálása után lett. A szexuális szabadosságtól óvó republikánus pamfletekben, politikai felszólásokban rendre előkerült alakja, a mennyei ágy használatáról erotikus metszetek terjedtek. Hogy Graham vállalkozása igen gyorsan csődbe ment (s nem a busás hasznot begyűjtvén költözött haza Edinburgh-ba, hanem a hitelezők elől menekült), hogy utóbb saját egyházat alapított New Jerusalem Church néven, hogy kísérletező kedve élete végéig nem hagyta el (például két hétig kizárólag hideg vizet ivott, nem viselt ruhát, csak fűvel borította be testét, s végtagjait saját balzsamával kente be), hogy mindenki őrültnek tartotta – már nem a korabeli sajtó híradásaiból derül ki, s csak a Graham élete iránt érdeklődő utókor tudja.

Miért fontos hát a Graham-story? Azért, mert elbeszélése magyarázatot adhat bizonyos álláspontokra, s a modern sajtóban befutott karrierje inkább mutatja a társadalmi romlástól való félelem egyik típusának népszerűségét. A sajtó természetesen már ekkor az érdekes híreket részesítette előnyben, ám az érdekessé váláshoz nem volt elegendő pusztán valami őrültséget elkövetni. Valami olyasvalamit kellett mutatni felmutatni a közönségnek, ami Lisszabontól Szentpétervárig borzolta a kedélyeket. Úgy is mondhatjuk, hogy Graham doktor kísérlete azért kelthetett feltűnést oly széles körben, mert mintegy beigazolta azt, amitől szerte Európában tartottak. Ez pedig nem más, mint az erkölcsi romlás kiszélesedése, a társadalmi erkölcsök lerombolása, a szexuális szabadosság terjedése – s ezek közvetlen következménye: az állam szétzüllése és bukása. Graham sikere mintegy jelzi, hogy az erózió a mélyben már megindult, a pénzüket luxusra költő állampolgárok a léha szexuális együttlétet még a fentebb leírt röhejes és perverz módon is vállalják. És bár itt nincs kimondva: természetesen a háttérben az emberi történelem nagy elbeszélése rejtőzik, ahol a legnagyobb birodalmak buknak el az élvhajhász állampolgárok tömegei miatt, ahol a vágyaknak semmi nem szab határt, ahol a közérdek erkölcsi és társadalmat összetartó parancsait az egyéni önérdek írja felül, ahol a testi élvezetek egymásra halmozása tompítja az erkölcsi érzéket.

Graham doktor meztelenül földbe ásott páciensei gyógyulását tanulmányozza [forrás]

A tudósítás Magyarországra Londonból érkezik, az akkori Európa egyik legfontosabb, s – a tudósításból is ez derül ki – leggazdagabbnak tartott városából. A szélhámosságnak való bedőlés itt a jólét jelzése, egyben arra figyelmeztet, hogy az anyagi javak felhalmozása fel is bontja azokat az alapokat, melyekre ez a jólét felépült. London egyszerre vált egy gyarapodó – s nem mellesleg politikai berendezkedését tekintve is sokak számára példaértékű – birodalom tudatosan felépített reprezentánsává, s mérete révén a bűnözés, a mindennapos erőszak, a nagyvárosi élet nyomorúságának legismertebb helyszínévé. A Mindenes Gyűjtemény olvasójának nem eshetett nehezére elérteni a cikk célzásait, melynek szinte figyelmeztető, a jövőt előrevetítő a leírása „a’ gazdag, és a’ gyönyörüséget akármelly drágán meg-vevő Ánglusok”-ról. (Ehhez a tudósítás hozzáillesztette az orientalizmus kedvelt toposzát: a keleti erotikát.)

Az ekkoriban induló közép-európai sajtó sajátossága, hogy nem egy helyről, egy nyelvi kultúrából meríti írásait, s ily módon nem is feltétlenül csak egyetlen politikai nyelven szólalnak meg a világ dolgait ismertető cikkek. Ebben a térségben a nyugati világ hírei naprakészen jelentek meg a sajtóban a 18. század végén – ám az információk forrásának sokfélesége miatt az így létrejövő sajtótermékek is valamiféle pot-pourrik lettek. Noha a Mindenes Gyűjtemény szerkesztője-írója, Péczeli József (1750–1792) igen sokat merített egy bizonyos francia újságból, az Esprit des journalistes de Trévoux-ból, ám a hírek vándorlása és transzformációja során számos egyéb forrást regisztrálhatunk, s ezek pontos azonosítása sok esetben – például a mennyei ágyról szóló cikknél – gyakorlatilag lehetetlen. Az információk terjedésének útját mégis érdemes követni és kutatni.

Hogy miért félt valaki a londoniak szexuális szokásainak a változásától a 18. század végi Komáromban? Talán azért, mert olyan veszélyes viselkedési normák terjedését vette észre, melyet a saját társadalmára nézvést is veszélyesnek tartott. Jele ez annak, hogy a komáromi polgár szeretett volna olyan gazdag lenni, hogy a „mennyei ágyra” költhesse pénzét – s előre tartott is e gazdagságtól. Mert mi lesz, ha a végén tényleg ilyesmire tékozolja el vagyonát, jó hírét és erényeit?

Vaderna Gábor 

Források:

„Szép nyoszolya a’ magtalanságnak megorvoslására”, Mindenes Gyűjtemény,1790. IV. negyed, 4. levél, április 14., 49–51.

Peter Otto: „The Regeneration of the Body: Sex, Religion and the Sublime in James Graham’s Temple of Health and Hymen”, Romanticism on the Net,Numéro 23, August, 2001. Internet: https://doi.org/10.7202/005991ar

Roy Porter: English Society in the Eighteenth Century,New York: Penguin, 1990.

Lydia Syson: Doctor of Love. James Graham and His Celestial Bed,Richmond: Alma Books, 2008.

[1]Hymen, eredetileg Hymenaeus (görögül Hümenaiosz) Apollón fia, a házasság gyermekistene volt az ókori mitológiákban.

A 19. század elején Magyarországon új lendületet kapott a népköltészet iránti érdeklődés. Nem voltak azonban néprajztudósaink, mivel e szakma még a világ más országaiban sem létezett. Gyűjteni sem jártak, csak társasági emlékeiket idézték fel néhányan, a paraszti világ mélyebb ismerete nélkül. A népköltészet ekkoriban igen tág kategóriát jelentett, hiszen idesorolták a falusi szájhagyomány mellett a közköltészetet is, tehát az írástudók népszerű, változatokban élő dalkincsét. A „gyűjtők” pedig írók, költők, papok vagy tanárok voltak, nem foglalkoztatták őket Bartók és Kodály leendő kérdései (pl. hol és kitől gyűjtöttek; az énekes kitől és mikor tanulta stb.). Számukra maguk a szövegek voltak fontosak, hátha történeti emlékeket, netán eltűnt hősepikát (Kalevala) rejtenek.

A piarista tanár-költő, Révai Miklós (1750–1807) 1782-ben a népköltészet és régebbi irodalom összegyűjtésére szólított fel a Magyar Hírmondó hasábjain. A lelkesedés ellenére sokak értékmentő munkája kéziratban maradt. Pálóczi Horváth Ádám Ó és új, mint-egy ötöd-félszáz énekek (1813) című, kottás gyűjteményét csak fél évszázaddal később fedezték fel. Jankovich Miklós tíz kötetnyi másolatot készíttetett régi forrásokról, ám a Nemzeti Dalok Gyűjteménye máig kiadatlan. Ekkora szövegtárak megjelentetésére már 1800 táján sem volt esély.

Kultsár István (1760–1828) személyében kivételes adottságú közvetítője akadt a népdalok ügyének. Vajon milyen kulturális folyamatok mozgatták ezt a színes egyéniségű (bár néha kissé felszínes, sokoldalúságában csapongásra hajlamos) értelmiségit?

A komáromi csizmadia fia hazai iskolákban pallérozta tudását, bencés szerzetesnek készült, majd 1786-tól világi tanárként folytatta pályáját. Mikes Kelemen Törökországi leveleinek 1794-es szombathelyi kiadásával Kultsár magasra tette a mércét. A kortársak nagy várakozással tekintettek rá, s kétségkívül meg akart felelni ennek. Három évtizeden át haláláig a magyar kultúra népszerűsítésének egyik egyszemélyes központjaként dolgozott. Festetics György rá bízta fia, László tanítását, majd a Viczay családnál volt nevelő. 1806-tól Pesten élt, közel az új értelmiségi csoportokhoz és persze a divatokhoz. Rögvest megalapította első lapját, a Hazai Tudósításokat, amely két évvel később már külföldi híranyagot is közölhetett, innentől Hazai ’s Külföldi Tudósítások címmel jelent meg heti két alkalommal. Kultsár 1813-tól csaknem két éven át a pesti magyar színház igazgatójaként, később pedig az Akadémia egyik alapítójaként is letette névjegyét. Igazi hivatása a tudósítás, a szervezés és a közvetítés volt, s csakhamar újabb folyóiratot alapított: 1817 januárjától a Tudósítások melléklapjaként kiadta a Hasznos Mulatságokat, amely a halála után is tovább működött, egészen 1842-ig.[1]

Kultsár István felhívásai váratlan fordulatot hoztak a népdalok felfedezésében, épp azért, mivel a szerkesztő az új, széles látókörű sajtóban közölte őket. Mindent megmozgatott, hogy népszerűsítse, országos üggyé tegye a tervet. 1806-ban publikált első felhívása még Révai szemléletét tükrözi, s a régi, írott költészet felkutatására biztat. Alig egy negyedévvel később, 1807. április 1-jén egy Gellért-hegyi, húsvét hétfői sétájáról számol be, már személyesebb hangnemben:

Budáról

[...] Ez idén, mivel hideg szél vala, kevesebb számmal takarodott fel Buda s Pest, mint máskor, de csakugyan az esztendei örömök szembetűnők voltak. A víg kedvűek közül egy – amint észre vehettem – elidősödött deák, ifjúságának hajdani örömére emlékezvén, a setét és csendes estve hazamentében, nem mesterséges ugyan, de mégis kellemes hangzattal danolta:

Piros rózsa-boltozatok,

Legyen sírom alattatok!

Úgy is, ha víg volt életem,

Azt csak nektek köszönhetem.

Egy-két ablakból tapsolának neki, de semmit nem szólott, hanem tovább-tovább ballagván újrakezdte a kedves dalt. Tapsolának neki, mondám, mert ki nem hallgatja örömest az ártatlan és szelíd éneklést? A csinosodás, melyet annyi századok alatt egész Európában akadályozott a tudatlanság, nálunk is inkább terjed. Óh, Múzsák! Tiveletek magyarul kell nekünk beszélgetnünk, hogy több hasznotokat vehessük, és így minden bizonnyal vígabb kedvűek lehessünk.[2]

Játékos párhuzam kínálkozik Csokonai írásával (Anakreoni dalok, 1803), bár Kultsár nem a „danoló falusi leányt” és a „jámbor puttonost” hallgatja gyönyörködve, hanem a Gellért-hegyről hazafelé ballagó öregdiákot, aki Szentjóbi Szabó László közismert dalát énekelgeti. Nem képzett énekes, de gyönyörűséget kelt környezetében, s Kultsár máris a „csinosodás”, a nemzeti művelődés felé fordítja az olvasó figyelmét. Kicsit persze olyan ez, mintha a századfordulós Montmartre utcáira szűrődő dalokból akarnánk objektív képet nyerni a francia kultúra egészéről.

(A Gellért-hegy 1800 körül. Forrás: mandarchiv.hu)

Kultsár az 1810-es években tett közzé új gyűjtőfelhívásokat. Folyóiratai rugalmas lehetőséget ígértek a népdalok bemutatására, ami ekkor már évtizedes adóssága volt a magyar irodalomnak. Kultsár (akárcsak 1782-ben Révai) a névtelenséget és a szóbeliséget, sőt a művek énekelt voltát hangsúlyozta – amit ugyanis éneklünk, az könnyebben mozog a közösségek között, akár szövegromlás, „széténeklés” árán. Vagyis: több esélye van a túlélésre, mint annak, amit csak olvasni lehet.

Az új felhívás 1811. augusztus 7-én jelent meg a Hazai ’s Külföldi Tudósításokban. Az apropót egy vers adta (Híres Buda vára alatt), amelyet állítólag a szerkesztőségbe küldött be valaki – ám lehet, hogy maga Kultsár írta:

Igen kívánatos dolog volna, az ilyen, a köznép hangján írott énekeket összegyűjteni s közönségessé tenni. Ezt már elkezdette a Vácon készült Énekes Gyűjtemény, de ennek is csak két csomója jött ki; Angliában és Németországban a köznép énekei pompás kiadásban láttak világosságot. Ezt nálunk annál helyesebben lehetne tennünk, mivel tudjuk, hogy valamint Homerus a görögöknél alkalmatosságra készült verseket a nép előtt maga elénekelt, úgy nálunk is mind a régiek, mind Tinódi Sebestyén a nemzetnek történeteiről énekes verseket készítettek, s el is dalolták.[3]

Az angol és német minták vonzó példaképet jelentettek. Thomas Percy püspök Reliquies of Ancient English Poetry (első kiadás: 1765) című háromkötetes skót balladagyűjteménye mellé közben felsorakozik A fiú csodakürtje (1805–1808) friss élménye, ezekhez képest a váci Énekes Gyűjtemény zsebkönyvei (1799, 1801, 1803) jóval szerényebbek. Homérosz és Tinódi említésével az epikára került a hangsúly – irodalmunkban fontos törekvés ez, gondoljunk Csokonai, Vörösmarty és Arany nemzeti hőseposz-kísérleteire. A Hasznos Mulatságok mégse közölt verses epikát, s a szerkesztő a balladák iránt sem tanúsított érdeklődést. Úgy tűnik, a külföldi irodalomból átvett elveket egyelőre nem tudta alkalmazni a magyar szövegekre.

1817-ben, a Hasznos Mulatságok 3. számában adta közre újabb programírását. Egyelőre még nincs szó népdalokról, csak dalköltészetről, de máris kulcsszerephez jutnak a nemzeti sajátosságok megőrzésében:

Minden nemzeteknél szorgalmatosan összeszedik a nemzeti dalokat, mert ezekből az idő culturáját, a nemzet characterit könnyű kitapogatni. Nekünk is vannak több énekeseink. Nevezetesen a múlt század közepe táján B. Amade Lászlónak énekei Csallóközben mindenek kezében forgottak. Ezekből most egy példát mutatok elő: [Ah! már egyszer engeszteld meg kőkemény szívedet…][4]

A nemzeti dal kifejezés egyértelműen a hazai szerzésű énekelt verseket jelöli. Amade László (1703–1764) népszerű dalocskája Kultsár számára valóban régi szöveg volt, szerepel Csokonai Vitéz Mihály Cultura című vígjátékában (1799) és a sárospataki forrásokban is. Így Amade lírájából a 18. századi rokokó nemesség karakterét, az „idő culturáját” valóban „könnyű kitapogatni”.

A köznépi dalok gyűjtésére vonatkozó legismertebb felhívása 1818-ban jelent meg. Kultsár súlyos vádakat olvas az értelmiség fejére: a régi dalok elvesztését, az emlékezetközösség megtörését. Szavai Pálóczi Horváth Ádám bevezetőjére rímelnek, amelyet az Ötödfélszáz énekekhez írt 1813-ban, s ő egy-egy régi éneknek károsabbnak tartotta “örök elveszését, mint a hódoltató táborbúl egy hatvan fontos ágyúnak”: 

A köznép dallai

Az anglusok, franciák, németek vetélkedve gyűjtögetik a köznép dalait. Az ártatlan természet festi ezekben magát és a nemzetnek természeti bélyege, erkölcsi szokása s életének foglalatosságai világosan kitetszenek. – Bár a pusztákon és falukon forgó tudósb hazafiak ezen dalokra figyelmetesebbek volnának, s öszvegyűjtve vagy egyenként közölnék velem. Így fenntarthatnánk sok együgyű, de szép gondolatot; s nem adnánk maradékainknak oly panaszra okot, amilyennel vádoljuk mi ős eleinket, kik már Attila és Árpád udvarában, sőt Mátyás király alatt is a vitézeiknek viselt dolgaikat énekelték, de írásban reánk nem szállították.

Együgyű, de tiszta örömre fakadást mutat ezen Békés vármegyei dal:

               Víz, víz, víz!

               Víz, víz, víz!

               Nincsen olyan víz,

               Mint a Körös-víz.

                           Potyka, csuka terem benne,

                           Szép leányka fördik benne,

                           Nincsen olyan víz,

                           Mint a Körös-víz.

Talán közönségesebb a következő:

                           Ritka rendet vágtam;

                           Sűrű boglyát raktam;

                           Minden boglya alatt

                           Egy pár csókot kaptam s a t.

Aki ez ilyeneket velem közölné, nemcsak engemet, hanem az egész nemzetet is lekötelezné, mivel a nemzeti költő tehetségnek példáit ez által fenntarthatnók, s nem kéntelenítetnénk csak az olasz sonettókat, canzonékat csudálni.[5]

Néhány hét múlva Kultsár örömmel adhatta hírül, hogy beérkezett az első küldemény. Nyomban közölte is a Záporeső után eszterhaj megcsordul és Édes babám, gyere ki kezdetű dalokat.[6] A hetenként szaporodó köznép dallai vagy köznép énekei után épp kétszáz éve, 1818. november végén jelent meg a magyar irodalom első, népdalnak nevezett szövegközlése:

Népdal.

Más a veréb, más a fecske,                                 Más az arany, a sárga réz,

A dongólégy, a méhecske,                                 A gombóta, a lépes méz.

A békavirág nem rózsa,                                     Nem sirat egy rigót egy nyár,

A vad egres nem malozsa.                                  Nincs fél pénzben száz arany kár.[7]

A közmondásokból szőtt dalocska nem tűnik népdalnak, még népiesnek se. A régiek tág népdalfogalmába mégis könnyedén beleillett. Sok változatát ismerjük a 18. század végi kéziratokból, hiszen a pataki és debreceni diákok kedves dala volt ez, talán Csokonai is velük énekelte. Amikor tehát Kultsár magyarra fordította a Volkslied szót, mindez éppúgy eszébe jutott, mint a daloló parasztlányok.

A témáról részletesebben: Csörsz Rumen István, „Kultsár István és a Hasznos Mulatságok „köznépi dall”-ai (1818–1828)”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2, szerk. Csörsz Rumen István, 143–204 (Budapest: Reciti Kiadó, 2013). http://reciti.hu/wp-content/uploads/12_Csorsz_Doromb2.pdf

Csörsz Rumen István

[1] Kultsár István életművéből két nagyobb válogatás jelent meg, részletes életrajzi adalékokkal: Hazai Tudósítások, kiad. S. Varga Katalin, Bp., Magvető, 1985 (Magyar Hírmondó); Kultsár István, Tudósítások és Hasznos Mulatságok (Válogatás a hazai és Külföldi Tudósítások, valamit a Hasznos Mulatságok cikkeiből), kiad. Buda Attila, Hidvégi Violetta, Kolozsvár, Kriterion, 2010 (Téka).

[2] Hazai Tudósítások, 1807. I. félesztendő, 26. sz. (ápr. 1.), 209–210.

[3]    Hazai ’s Külföldi Tudósítások, 1811. aug. 7., 82.

[4] Szép Mesterségek. Poézis (részlet), Hasznos Mulatságok, 1817. I. félesztendő, 3. sz., 21. Amade versét összesen öt szakasszal közli, így az akrosztichonba rejtett AMADE név is megmarad.

[5]    1818. I. félesztendő, 8. sz., 57–58.

[6] 1818. I. félesztendő, 12. sz., 89.

[7] HM, 1818. II. félesztendő, 47. sz., 314.

„Olly buta az én népem, – igy szólla egykor hozzám egy Papi társom, – olly buta az én népem, hogy a’ százat nem is ösméri, és Huszon túl számlálni sem tud, hanem azon túl azt mondja; egyszer húsz, kétszer húsz, s’ a’ t.” El nevetém magamat; ez nem butaság, sőt inkább köszönettel tartozunk azon egy űgyű népnek, hogy nálok még a’ régibb számlálásnak módja van fönn.”[1]

Hogy a Magyar szótárban idézett, valószínűleg francia eredetű anekdotát Kresznerics Ferenc kitől hallhatta, azt pontosan nem tudni. Meglehet, hogy a Szombathelyen megismert, Franciaországban ékesszólást és bölcseletet tanító, nálunk nevelőként tevékenykedő francia barátjától. Vagy talán attól a Drouville abbétól, aki az Analecta Philologica VI. kötetében írtak szerint „az én Tanítóm Bécsben a’ franczia beszéllésben, hajdan Nancey mellett plébános, most Bécsben tartózkodó emigrans”[2], s aki révén olyan kéziratos műhöz is hozzájutott, amelyben „le vannak mind azon emberek carasteristice irva, kik a franczia revolutióban el hiresedtek”[3]. Számunkra ezúttal lényegesebb kérdés azonban az, hogy Kresznerics vajon mire utal a számnevek megnevezésével kapcsolatban „a’ régibb számlálásnak módja” említésekor. Ha ezt megértjük, egyúttal az is világossá válik, hogy a ’kilenc vonás’ és a ’négy-húsz-tíz’ miért jelenti ugyanazt.

„A’ régi németek sem ismerték a’ Hundert nevet, hanem a’ helyett azt mondották „Zehenzig” bizonyítja ezt Adelung Szó-tárának másadik Részében p. 1320, a’ hol így ír „In den ältesten oberdeustchen Denkmächlern findet man daher auch für hundert „Zehenzig” in dem Isidor „Zehanzo" in dem alten Fragmente auf Carl den Grossen „Zehenzig”[4] Sőt a’ Francziák mái napig se tudják tulajdon névvel nevezni se hetvent, se nyolczvant, se kilenczvent. Hetven helyett azt mondják „Soixante et dix” (Hatvan és tíz) Nyolczvan helyett „Quatre vingts” (négy húsz) Kilenczven helyett „Quatre vingt-dix” (négy húsz tíz). Ezekért’ a’ Francziákot butáknak nem lehet mondani, tehát azon egy űgyű népet se, mert egy űgyű lehet valaki a’ nélkül, hogy buta legyen.” [5]

Kresznerics Ferenc: Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal. Forrás

Kresznerics amikor a butaság ellen tiltakozik, a józan ész és a kritikai szellem mellett érvel. Hogy rávilágítson a felületes vagy tudatlan véleményformáló hiányosságaira, a francia számnevek közül a Soixante et dix ’hetven’, Quatre vingts ’nyolcvan’, Quatre vingt-dix ’kilencven’ alakját (feltehetőleg a kérdésfeltevés is ezeken a számneveken alapulhatott) és a német Zehenzig, régen ’száz’ jelentésű szót említi példaként, utóbbi esetében Adelung szótárára hivatkozva. Adelung hazánkban is elismert tudósi tekintélyére többször is támaszkodik, főként amikor olyan naív elképzelések ellen tiltakozik, amelyeket a szerényebb műveltséggel és tudással felvértezett paptársai terjesztettek. A nyelvtan- és szótáríró, a történeti szövegek iránt elköteleződött Kresznericsnek alighanem világos fogalmai voltak arról, hogy a nyelv történetiségének egyes alakulatait, a régies nyelvezetet miként konzerválja a népnyelv, de ebben az érvelésben másra is szüksége volt: a természettudományos, matematikai érdeklődéséből származó tudására.

Mire támaszkodhatott tehát? A kettesre és a hármasra épülő számrendszerek megléte után az ókorban már „igazi számrendszerek” alakultak ki. Nagyobb mennyiség megszámolásához ugyanis már többszörös csoportosításra volt szükség, amely a különböző számrendszerek közös alapelve is egyben. (A számrendszer fogalma itt általános értelemben és inkább számolási rendszerként értendő, nem a helyiértékes és a nem helyiértékes rendszerek megkülönböztetéseként. A témából adódóan jelen esetben a többszörös csoportosítás elve a fő szempont.)

A kezdeti számolási feladatokhoz az ember természet adta lehetőségként a testrészeit (kéz és láb ujjai) használta, amiből a későbbi számrendszerek jöttek létre úgy, hogy meghatározták, mi a csoportosítás alapját képező ún. csoport- vagy kulcsszám. A kéz és a láb ujjaival történő számolás indokolja tehát a tízes, húszas és az ötös számrendszer gyakoriságát. Az egyiptomiak, indiaiak például a tízes számrendszert használták. Nehezebb megokolni a hatos, hetes, tizenkettes számrendszerek meglétét. Ugyanaz a népcsoport, közösség egy időben, eltérő célokra különböző számrendszereket is használhatott egyszerre. Az ötös számrendszer egyedüliként önmagában csak néhány dél-amerikai törzsnél található meg, amely az egy kézen való számolásra utal. Másoknál az ötös, a tízes vagy a húszas keveredésével találkozni.  Bizonyos észak-afrikai törzsek a hatos számrendszert alkalmazták, kiegészítve a tizenkettessel. A tizenkettes számrendszer nyomait ma a különböző mértékegységek megnevezésében lelhetjük fel. Egyes germán nyelvek számneveiben a tizenkettőnek kitüntetett szerepe van. A hatvanas számrendszer a babilóniaiakhoz kötődik: a hatvan az alapja az idő számolásának, pl. egy óra hatvan percből és hatvanszor hatvan másodpercből áll, de a kör háromszázhatvan fokra osztása is ezen alapul. A hetes számrendszer Afrikában és Közel-Keleten terjedt el. A húszas alapú számrendszer a közép-amerikai majáknál fejlődött ki leginkább, ők a naptári rendszerükhöz alkalmazták ezt a számolási módot. A húszas számrendszer nyomai ma is fellelhetők a francia, albán, grúz, baszk, dán, angol, gael és walesi nyelvben a régi kelták nyomán.[6]

A szorzás megkönnyítésére szolgáló táblázat Hertl Ignác aritmetikával és algebrával foglalkozó, Elementa arithmeticae numericae et literalis practicae et theoricae in usum discentium proposita című könyvéből, 1753-ból. Forrás

A Kresznerics által is említett francia számneveknél és a húszas számrendszer számnévi nyomainál maradva alább láthatjuk, hogy a franciában húsztól kilencvenig a régebbi és a modernebb formákban miként alakultak e megnevezések. Ezekből már könnyen kivehető, hogy az adott számban a húsz mint csomó-, illetve kulcsszám hányszor található meg. Az újabb számnévi alakokkal összevetve az is látható, hogy idővel hogyan változtak az érintett számnevek:

Kresznericsnek nemcsak a franciában megőrzött húszas, hanem más nyelvek más számrendszereinek nyelvi örökségéről is voltak ismeretei. Így nem volt nehéz dolga, hogy felismerje jelentőségüket a szavak történetiségében. Adelungra hivatkozva a Hundert szó előzményeként említett Zehenzig ’tíz tíz’ szó kapcsán a tízes számrendszer nyelvi meghatározottságára utal, de értékes megállapításokat tesz a magyar számnévi alakok mögött megbúvó matematikai evidenciák nyelvtörténeti nyomaira vonatkozóan is:

„VAN. VEN.

Ez is a’ Szám-nevek’ ragja.

Hat – Hatvan.

Nyolcz – Nyolczvan.

Négy – Negyven.

Öt – Ötven.

Ez a’ ragozás módja nagy Régiségre mutat, olly régiségre, midőn még az egy űgyű népek VONásokkal számadoztak, egy egy Vonás mind a’ két kéznek újjait, az az, tizet tévén. Ezen észrevétel világosságot hoz több nyelvekre is.”[7]

Meglátása lényegében ma is helytálló. A tízes számrendszer meglétére – több más nyelv mellett – a magyarban is léteznek nyelvileg rekonstruálható nyomok. A negyven, ötven, hatvan stb. számneveink olyan összetételek, amelyeknek a négy, öt, hat stb. előtagjuk mellett a második tagjuk a -van, -ven – Kresznerics által vonásoknak nevezett – ősi örökségű elem (rekonstruált alak a *mone). Az összetétel kora ugyan bizonytalan, de a tízes számrendszer megléte már feltételezhető az ősmagyar kor elejére mint alapnyelvi örökség. A tízes számrendszer a finnugor korban még nem lehetett meg, de a finn-permi, illetőleg az ugor korban már igen. Az összetétel kialakulásakor már megvolt a magyarban korabeli alakjában az egy, kettő, három, négy, öt hat, hét, nyolc, kilenc, s a ’tíz’ jelentésű összetételi utótagú számnév a  -van, -ven előzményével illeszkedett a szóhoz, pl. negyven ’négy tíz’, ötven ’öt tíz’ stb.[8] Kresznerics a magyar vonások elemzésén túlmenően német és görög nyelvi példákon is szemlélteti az ősi tízes számrendszer nyelvi örökségét.

Kiss Margit

[1] Kresznerics Ferenc, Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal, Budán, 1831, X.

[2] Kresznerics Ferenc, Analecta Philologica, I–IX, 1783–1813, VI., 234.

[3] Uo.

[4] „A legrégebbi felnémet emlékekben így a száz megnevezéseként a „Zehenzig”-et, Isidornál „Zehenzo”-t, s a Nagy Károlyig visszavezethető töredékekben „Zehenzig”-et találunk.” [ford. Hegedüs Béla]

[5] Kresznerics Ferenc, Magyar szótár…, 1831, X.

[6] Szénássy Barna, A magyarországi matematika története, Budapest, Akadémiai, 1970. és Filep László, A tudományok királynője, Budapest, Typotex, 1997.

[7] Kresznerics Ferenc, Magyar szótár…, 1831, IX.

[8] Benkő Loránd (főszerk.), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, I–IV., Budapest, Akadémiai, 1967–1992.

„Valósággal gyönyörködnek az égiek, ha a számukra kedves nép máris ilyen védnök alatt látja el kettős feladatát.”

A fenti idézet Agyich István Saeculum liberatae a tyrannide Turcica civitatis Quinque-Ecclesiensis című „százados öröménekéből”[ii] való (itt és a továbbiakban saját tartalmi-értelmező fordításomban), melynek 1786-os kiadásán kívül 1787-ben megjelent magyar fordításáról is tudunk, Petrik Géza bibliográfiája alapján. A fordítást a Magyarra fordított művek bibliográfiája: 1700–1806 is hozza (66. oldalon).

Agyich István (1730–1789) horvát katonacsaládba született Szerém megyében. Nagyapja katona volt, szintén István, apja pedig, Agyich Illés, „a végvidéki lovasezred másodkapitánya” (Szinnyei). Iskolái, majd egyetemi tanulmányai után Klimó Görgy (1710–1777) pécsi püspök hívására papi pályára lép. 1776-ig, pécsi kanonoksága előtt különböző egyházi hivatalokat lát el, plébános, majd Pécsre visszatérve élete végéig itt él, a papnövendékeket tanítja. Élete az egyházi hivatalok, a tanítás és a versírás között nyugalomban telik: latinul versel, alkalmi költeményeket ír, melyek zöme Pécsett jelenik meg.

Hans Sebald Beham (1500–1550) metszete

A Pécs, vagy általánosabb értelemben Buda felszabadításának századik évfordulóján érzett öröm megéneklése erős szálakkal kapcsolja Agyichot ahhoz a magyarországi humanista közfelfogáshoz, melyet nálunk a reneszánsz művészetfelfogás képviselői az itáliai műveltségeszmény kulturális és a töröktől való fenyegetettség politikai nyomására alakítottak ki. E közfelfogásnak a nyomai egyfelől a külföldről, Nyugat-Európából hazánkat érő sztereotípiákban, másfelől a hazai, 16–17. századi humanista gondolkodóknak ezekre a sztereotípiákra adott válaszában mutatkoznak meg.

Tarnai Andor az „Extra Hungariam non est vita…”  szállóige értelmezésében így fogalmaz: „[a]z a nézet, hogy Pannonia irodalma csak most kezdődik, s a nép éppen csak levetni kezdi az illiterátus barbárságot, a királyi udvarban, Mátyás és Ulászló környezetében is teljesen elfogadott és soha nem vitatott vélemény volt. Bonfini megírta, hogy a magyarok harciasak, büszkék, legtöbbet a lovakkal, a ruházattal, a fegyverekkel és az asztal örömeivel törődnek […]; Ransanus megjegyezte, hogy tehetségesek, de csak katonáskodással foglalkoznak, a tudomány és az irodalom senkit nem érdekel; Jacobus Philippus Bergomensis az özvegy Beatrix királynéhoz intézett ajánlólevelébe leszögezi, hogy a magyarok a csehekkel együtt csak most kapaszkodnak ki a félbarbári állapotból.”

Az erre a nézetre adott „válasz” Justus Lipsiustól (1547–1606), a németalföldi humanista filozófustól érkezik. Lipsius Forgách Mihályhoz (1569–1603) intézett, 1589-es válaszlevelében meglepődéssel fogadja Forgách rajongó hangvételét (l. 48. és 51. levél), majd örömét fejezi ki, hogy a „Mars uralma alatt álló, eldugott vidéken” is jelentkeznek „pallasi ivadékok”. Levelében is meglobogtatja éppen készülő munkájának fő gondolatmenetét, miszerint az igaz nemesség (vera nobilitas) fogalma nem az öröklött nemesi címben, hanem a műveltség kibontakoztatásában áll. Nemes az, aki megfelelően elmélyült ismereteket szerzett a humán tudományokban (studia litteraria ac sapientiae), s szerinte maguknak az államférfiaknak is ennek a vera nobilitas-nak a tagjaiból kell kikerülniük. Nem meglepő, hogy Lipsius sorai nagy lelkesedést váltottak ki, Klaniczay Tibor szavaival élve, a „politikai elhivatottságot érző, de leendő szerepére nem a katonai pályán, hanem humanista tanulmányok útján felkészülő” hazai humanisták körében. A konklúziót ismét Klaniczay szavaival vonhatjuk le: „[a] régi toposz, mely szerint a magyarok inkább a fegyferforgatásnak, mint a tudománynak élnek, új értelmet nyert: Mars nemzetét Pallas ivadékainak, egy, a nemességből verbuválódott humanista elitnek kell vezetnie, erre a hivatásra pedig az irodalom és a tudomány művelésével kell felkészülnie”.

Jan Pietersz Saenredam (1565–1607) metszete. (Museum Boijmans Van Beuningen)

Balassi Bálint vagy Zrínyi Miklós írói és katonai életművében sincs ez másképp. Irodalomtörténetünkben a reneszánsz és annak nyomán a humanizmus irányzata sajátos történelmi „éghajlat” alatt képződött, és az írásművészethez való, sajátos szemléletű hozzáállást is adott a humanista és a humanizmus eszmerendszerét tovább vivő felvilágosult költőknek. Itt, a Magyar Királyságban az irodalom nyugati mintákhoz viszonyított művelését és a barbarussal vívott küzdelmet együttesen felkarolni szinte egyet jelent az Európához, azaz a műveltséghez való tartozással.     

Nincs ez másképp Agyich István esetében sem, aki „százados öröménekét” 1786-ban, Pécs visszafoglalásának századik évfordulója alkalmából írja. Költeményét a mohácsi vész okainak elbeszélésével vezeti be. Leírja, hogy Mars uszította a törököt a magyarokra, mivel azok, miután lakást és birtokot szereztek az ő segítségével a Kárpát-medencében, elfordultak tőle. Nem áldoznak neki, a lágyabb művészetekkel foglalkoznak, olyan isteneket tisztelnek, akikhez nem illenek a harci jelvények, sőt, kard helyett most már íróeszközt hordanak a kezükben.[iii] Mars tehát haragra gerjed, és elpusztítja az országot, benne Péccsel, az istenek kedvelt lakóhelyével. Mintegy tíz sorban Mohácsról is megemlékezik a költemény, ahol az imént a tágas harcmezőn kedvezőtlen előjelek közepette összegyűlt magyar nemesség színe-java most halálba temetkezik, élükön Lajos királlyal, akinek halálával – „iszapos hullámokba szegeződve” – az ország üdve és reménye inog meg.[iv]

Pécs hányattatott sorsa addig tart, amíg Iuppiter meg nem elégeli a látottakat. Parancsára Marsot börtönbe zárják és megfosztják funkcióitól, a háborúk irányításától, amit most Pallaszra ruháznak. Ő az a kezes tehát, akire rábízzák a magyar nép kettős feladatát. Itt következik a költemény számunkra leginkább érdekes pontja, amely meglehetősen emlékeztet Lipsius gondolataira. A szerző úgy jeleníti meg Pallaszt, mint akihez egyformán illenek a fegyverek és a tudományok, azaz alkalmas rá, hogy a magyarokat megfelelő és nemes módon terelje saját útjukra, a művészetekre és mesterségekre, szemben Mars kizárólagosnak bizonyuló útjával.[v]Természetesen a konfliktus akkor zárul le, amikor már Mars is megszelídült, s hogy ez megtörtént, maga bizonyítja esküvel: Pannonia ellen többet nem ragad fegyvert, és ezután is csak végső esetben visel háborút, de a civil lakossággal szemben kíméletes módon. Ezután megfésülködik, elvegyül a többi isten játékos időtöltésében, lelkében megbékél a nemes és lágy művészetek iránt, kezében pedig ott van az az íróeszköz, mely Mohács előtt (következésképp Mátyás idején) elpártolt népe kezében is ott volt.[vi]

Pécs látképe a Mecsekről nézve. (Birckenstein metszete, XVII. század)

Költeménye végén Agyich panegyricust intéz Széchényi Ferenchez (1754–1820), melyben újra felidézi a vera nobilitas eszményét. Az egyik mozzanat a Széchényiek kultúrapártoló tevékenységében rejlik. Az ehhez hasonló dicsőítő költemények mind Ferencet, mind pedig annak őseit megilletik olyan értelemben, hogy ők Pécsen és környékén a múzsák meghonosítóinak számítanak – mondja a költő.[vii] A másik mozzanat az államférfiúi, közigazgatási szerepet betöltő főnemes alakjához illeszkedik. A záró dicsőítő beszédben Iuppiter abbéli elhatározását közli Széchényi Ferenc gróffal, hogy – miután az égiek helyreállították a Mars által okozott károkat, és újra letelepedtek legkedvesebb lakhelyükön, a városban –, mostantól valamennyi feladatukat a grófra bízza. Amit annak idején az istenek külön végeztek, most végezze Széchényi egymaga szilárdan, „herculesi lelkülettől eltökélten”: „feloldom az isteneket fáradságaik alól, valaha bizony izzadtunk, most vedd a válladra a mi terheinket.”[viii] Iuppiter ezután azt is kilátásba helyezi, hogy alkalmas idő elteltével Széchényi Ferencet, noha nem keveset kell kiállnia – sem időben, sem pedig ami a Herculeséhez fogható munkákat illeti –, a többi istenség közé fogja sorolni.[ix] A példa világos: Széchényi halandó élete áll párhuzamban Héraklészével, s még halála után is követi a például állított, szintén halandóból halhatatlanná lett hős sorsát. (Agyich a történet ovidiusi elbeszélését követi.)

A „százados öröménekkel” Agyich csaknem kétszáz évvel később „Pallasz magyar ivadékai” közé sorakozik, a főurak, mecénások elé pedig a tizenkét munkájáról nevezetes Héraklészt állítja, tekintettel a kultúra, jelen esetben a magyar kultúra felemelésének fáradtságos mibenlétére. Ebben a műveltséghez való szívós hozzáállásban s egyszersmind közéleti szerepvállalásban művészek, írók, tudósok és pártfogóik egyaránt osztoznak.

Verseghy Ferenc (1757–1822) A’ Magyar Músának háládatos öröme c., 1806-ban keltezett költeményében ugyancsak Magyarország egykor virágzó literátus és tudós műveltségének hanyatlásáról, majd helyreállításáról esik szó. Verseghy költeménye rögtön Mátyás budai udvarának mesés leírásával kezdődik:

Nyilván tündöklöttek a' réz öntemények,

's a' marványbúl vágott remek képzemények;
még az arany 's ezüst, hajszálas munkákban,
rajzolatok között fénylett a' szobákban.
Volt már akkor böcse a' könyvszekrényeknek,
mint a' szépen gyártott házi edényeknek.

Mátyás király „szerencsés korának” leírását a hanyatlás kora követi: „Óh szerencsés üdők! hová enyésztetek?”. Nem nehéz észrevenni, hogy mindkét szövegben ugyanaz, a Mohácsot megelőző periódus, Mátyás humanista udvara a vágyakozás és a helyreállítás tárgya, még ha Agyichnál látens módon is. Verseghy azonban a magyarok „elpuhult” (Mars rágalma ez Agyichnál) művészetekkel való foglalatoskodása helyett a „népünknek akkori Naggyai” tetteire és az „eggyes embernek vétkére” utalva magyarázza a hanyatlást.[x] „Egyetlen dajkái a közemberségnek” avagy a „Bölcsességnek” – az író és tudós elme az egyedül, aki szintén gyenge, törékeny nádszál (Verseghy Pascalhoz fordul), de nem hajladozik minden „szellőcskére”, amint azt a „pártoskodásnak intései” diktálják a főurak számára.[xi] Erkölcsök hanyatlása, belviszály – klasszikus kortünetei a felvilágosodás gondolkodói nézőpontjának, míg mindezt Agyich kései 18. század végi, humanista és lipsiusi nézőpontjából a művészetek egyoldalú ápolásában látja, mintegy a humanizmus által megfogalmazott politikai küldetés elhanyagolásában.

„Buda Mátyás király idejében: A Marsigli féle török fölvétel és régi metszetek nyomán”. Györgyi Géza grafikája, 1900.

Mindenesetre a virágzó irodalmú kultúra megléte mindkét költeményben azonos súllyal bír. Ez az ügy pedig Verseghynél mondhatni Héraklész alakján keresztül jut dűlőre. Verseghy költeménye is alkalmi vers, abból az alkalomból íródott, amikor József nádor (1776–1847) a „pesti nemzeti könyvtárháznak” egy, a hőst ábrázoló, feltehetően bronz szobrot vagy szobrocskát ajándékozott („Herculesnek amaz öntött képzeténn”). Ez a záloga a „Músa” háládatos örömének.

Miért is izgalmas ez? 1526-ban az oszmán török sereg kifosztotta a budai várat, hadizsákmányként pedig más egyéb szobrok mellett a Mátyás király által bátyja, a kivégzett László emlékére állított Szent György téri Herkules-szobrot is magával vitte. (A műtárgy majd tíz évig még látható volt a lóversenypályán, azaz az At Meydanın,  mert mint azt Hans Dernschwam (1494–1568) isztambuli útileírásából tudjuk, 1536-ban tulajdonosuk, Ibrahim pasa halála után, aki a Herkules-szobrot más, Budáról elhozott szobrokkal együtt a szultántól kapta ajándékba, azt bálvány volta miatt a többivel együtt elpusztították.) Verseghy a A’ Magyar Músának háládatos örömében megemlékezik a Hunyadi László emlékére emelt ércszoborról is,[xii] amelyet később jelképesen a József nádor által adományozott „Hercules képpel” kapcsol össze. Verseghy „nevedék”, azaz növendék honunk „Dajkáló Angyalának”, nemzeti sorsunk „bölcs igazgatójának” (Pallasz) szájába adott jóslatban adja elő a nádori szobor történetét. Eszerint azt majd egy eldugott bánáti faluban találják meg a földben, bizonyos Szent Györgyi Kiss Antal, aki miután értő módon megállapítja, hogy miféle szobor az, valamint, hogy a benne megtestesített erényeknél fogva egy főnemeshez illik legjobban, Józsefnek ajánlja.[xiii] A nádor pedig a Széchényi Ferenc-féle nemzeti könyvtárnak adományozza mintegy másául annak, amelyet Szulejmán szultán vitt el magával.

Festetics László mint Héraklés. Johann Jakob Stunder festménye, 1805 (Keszthely, Helikon Kastélymúzeum)

Kifejező és szép ez a Héraklész-szimbólum. Különösen akkor, ha azt is felidézzük, hogy Mátyás budai várának bronzkapuit Héraklész munkáit ábrázoló domborművek díszítették. Gondoljunk bele, egy olyan palota kapuiról van szó, ahol a Corvina-könyvtárat őrizték! Maguk a munkák jellemzően a fizikai erő és nem az ész győzelmét közvetítik, ugyanakkor átvitt értelemben föl lehet ismerni bennük a szellemi erő megnyilvánulását is, vagy azét a küzdelmes munkáét, amivel a reneszánsz szellemében az antik műveltség tárházát Mátyás Budára gyűjtötte össze, Nápoly és Firenze közvetítésével. Héraklész az elvégzendő munkák közben azonban maga is él a többektől, Eumolposztól vagy Linosztól  kiművelt eszével, ha azok nem is mindig jártak jól e nevelőmunka során. Atlasztól végül csellel szerzi meg a Heszperiszek aranyalmáit, Augeiasz istállóját egy folyót elterelve mérnök módjára takarítja ki, a lernéi Hüdra elejtéséhez is ravasznak kell lennie. A budai bronzszobor és a bronzkapu mellet megemlítendő még – s már csak a hatalmi reprezentáció miatt is – a visegrádi palota Herkules-kútja.

Héraklész szimbolikus, a műveltség eszményével is összekapcsolódó alakja meghatározó a kultúra hazai pártfogóinak megítélése szempontjából, így Agyichnál is. A Verseghy emlegette nádori ajándék, a „Hercules érc-képzet” visszatalálása a nemzeti könyvtárba ugyancsak az iménti szellemi reprezentációk sorába helyezhető. S tovább is folytatható a sor, ha most csupán említés erejéig idézzük is fel a Festetics György (1755–1819) által fiáról, Lászlóról 1805-ben készíttetett portrét, amely mint Héraklészt ábrázolja az éppen huszadik életévét betöltő ifjút. Innentől kezdve, a 18. századi kései humanizmus és a felvilágosodás szűk határmezsgyéjén, Mars kiszorulóban van a hazai istenek pantheonjából. Pallasz isteni mivoltában egymaga is alkalmas a néplélek irodalmi-közhelyes megtestesítésére, Héraklésznél, a halandóból lett hősnél pedig keresve sem lehetne jobbat találni a Marshoz kapcsolható törekvésektől némileg eltérő kulturális-művészeti ambíciók jelképes betöltésére.

Rédey János Gergely

[i] Nempe juvat Superos, si gens sibi chara deinceps

Præside sub tali munus utrumque colat.

[ii] Básthy József nevezi így Agyich latin nyelvű költeményét a Magyarok emléke, a velek rokon s azon egy kormány alatti nemzetekével, 1526 óta címet viselő, Budán, 1836-ban megjelent művében.

[iii] Illa Deo devota prius, dum parva penates

Quærit Pannonico constituisse solo.

Aras cura fuit soli disponere Marti,

Pinguius & Marti cura sacrasse pecus.

Nunc, ubi dives opum latiis consedit in oris,

Felicis terræ perfruiturque bonis,

Aversata Deum, Superos, quibus hasta, nec enses

Stant bene, nec curæ sunt fera bella, colit;

Ingenuasque animum subito mollita per artes,

Pro gladio calamos, & pia pensa gerit.

[iv] Castra Mohacsinis stant jam vastissima campis,

Ipsaque sub tanto milite terra tremit.

Sed prius Hungaricæ flos huc collectus in unum

Omine non fausto Nobilitatis erat.

Conseritur truculenta manus, ferit alter, & alter,

Stringit at Hungaricum barbara turba latus

Fortia Pannonidum sternuntur corpora lætho,

Cum duce militiæ flosque vigorque cadit:

Rex Ludovice peris limosis fixus in undis,

Hungariæ tecum spesque, salusque labat.

[v] Constituunt Superi vice Martis Pallada, cujus

Armis, & studiis est simul apta manus:

Nempe juvat Superos, si gens sibi chara deinceps

Præside sub tali munus utrumque colat.

[vi] Sed postquam tetro dimissus carcere jurat,

Quod pro Pannonicis jam feret arma focis;

Horribiles vultus quod sit positurus, & ultra

Mitia pro populis, seraque bella geret.

Hic comptus crines, & pulvere sparsus odoro,

Junctus agit reliquis otia blanda Diis

Tractat & ingenuas animo pacatior artes,

Bellaque jam calamo non violenta gerit.

[vii] Cum tibi, tum Proavis debentur carmina vestris,

Pentano Musas qui statuere solo.

[viii] Numina quod terris quondam gessere seorsim,

Herculeo firmus pectore solus ages.

Solvo Deos curis; nam nos sudavimus olim,

Excipe nunc humeris pondera nostra tuis.

[ix] Tempus erit cum te, quamvis non parva tenetis,

Numinibus reliquis adnumerare queam.

[x] „Elhagyván népünknek akkori Naggyai,
ősi kormányunknak legfőbb oszlopai,
a' józan erkölcsnek szelíd ösvénnyeit,
láb alá tapodták kegyes törvénnyeit
a' mennybűl leszállott örök Bölcsességnek,
eggyetlen dajkáit a' köz emberségnek.

A' gazdag bőségnek bájos kebelében,
's a' puhító kéjnek mirígyes ölében,
nagyra lett lelkeket mély álomba lejtvén,
's felséges tisztyeket könnyen elfelejtvén,
mérték nélkűl űzték rendetlen kénnyeket,
's az erkölcsrongáló gyönyörűségeket.”

[xi] Mint a' gyenge nádszál minden szellőcskére,
úgy hajlottak ők is minden intésére
a' sokfelé vonó rút pártoskodásnak,
melly bizonyos annya a' végső romlásnak.

[xii] Tudgya, mi lett volna haldokló Honunkbúl,
ha dühös Szolimánt elpusztúltt lakunkbúl
eggy török barátnak vásott bajnoksága,
kinek szava utánn fellázultt országa,
ki nem hítta volna zavartt Ázsiába,
hogy vissza hurczollya előbbi jármába.
Akkor Apollónak öntött formájával
Hercules' képét is elvitte magával,
mellyeket valaha dicső Mátyásunknak,
ékesítésére legfőbb várasunknak,
Tráguri Jakabnak formált mestersége. 
De a' vad Töröknek bamba kevélysége
nem volt képes élni sem diadalmával,
sem tőlünk elhurczoltt gazdag prédájával.

[xiii] A' Bánáti résznek eggyik falujában
lelnek majd eggy képet a' földnek gyomrában,
melly Herculest fogja rézben ábrázolni.
SZENT GYÖRGYI KISS ANTAL meg tudván fontolni,
hogy híres Istene az ó vitézségnek
legkiváltabb illik eggy Főherczegségnek
eggy Nádorispánynak kórmányzó kezébe,
oda ajánllya majd JÓSEFünk' kedvébe.
De Nádorispányunk őtet levelével
's eggy gyűrűn kövekbe foglaltt Nagy  Nevével
emlékezet gyanánt megajándékozza,
's Herculesnek képét Hazánknak áldozza
SZÉCSÉNYI FERENCZtűl szerzett könyvházába;
visszatérítvén így mássát a' Hazába
annak, a' mit elvitt Szolimán' vadsága,
's böcsűlni nem tudott negédes vaksága;
's még itt sem tekíntvén tulajdon fénnyére,
hanem csak Honunknak dűcsőítésére.

Rédey János Gergely

A magyar irodalom történetében nagyon szoros az Itáliához, a latinitás kultúrájához való kötődés. Hosszan lehet sorolni, hogy századokon keresztül hány magyar író és költő vált a mediterrán ország szerelmesévé.

A számtalan, Itália-járás ihlette irodalmi mű közül Sándor Istvánét (1750–1815) mutatom be. A tudós-író, bibliográfius Itália-élményét is összegző útleírását 1793-ban, Győrben tette közzé Egy külföldön útazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címmel.[1]

Sándor István Magyar Könyvesház című munkájával a magyar bibliográfiai irodalom egyik úttörője, egyben nyelvtörténeti szótár szerzője, a Sokféle című folyóirat szerkesztője és írója. A szlovákok lakta Váglukán született, a szombathelyi jezsuitáknál tanult és felhagyva a vidéki élettel Bécsben vált sikeres íróvá. Az 1785 és 1791 között Észak-Itáliában, több német városban, Angliában, Franciaországban és Svájcban tett hosszú utazásának emléke az 1793-ban megjelent Egy külföldön útazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei című kötet. Ezzel a művével Sándor István abba a gazdag útleírás-irodalomba kapcsolódott be, amely a 18. századi Nyugat-Európában éppen virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását. „Az utazás, vagyis a távul való országok látása még eddig igen ritka a mi nemzetünknél” – hangsúlyozta a szerző Az olvasóhoz intézett előszavában. Valóban, a külföldi utazás nálunk majd fél évszázad múltán jön divatba, és az útleírás főként a harmincas-negyvenes években lesz a reformkor jellegzetes műfaja. Sándor – nem tudván Szepsi Csombor Márton korai kezdeményéről[2] – az utazás hiányának tulajdonítja azt, hogy „nemcsak magyar nyelven eredetül írott, de még nyelvünkre fordított utazási leírásunk sincsen.” Ezt a hiányt pótolta azok számára, akik nem tudtak hozzáférni a külföldön megjelent útikönyvekhez.

Sándor István útikalauza névtelenül jelent meg, később nem fordított rá nagyobb figyelmet az irodalomtörténet-írás. Majd’ két évszázad múlva, 1990-ben adták ki ismét Éder Zoltán bevezető tanulmányával és jegyzeteivel, majd Kovács Sándor Iván elemezte részletesen a 18. század végi európai utazást.[3]

A fiktív levelek négy út megfigyeléseit, tapasztalatait teszik közzé. A legrészletesebb beszámolót itáliai utazásáról írja. Ausztria irányából, a hegyekből ereszkedik le Trieszt városába:

„De minekutána a magas hegyről letér az ember a városba, azonnal más klímát veszen észre, s Olaszországnak áldott egét érzi. [...] Barátom, ezen levelemet az Ádriai tengernek széléről veszed tőlem, melynek itten Golfo di Trieste a neve.”

Írása valódi útikalauz kortársainak, hiszen számos hasznos információt közöl utazásáról, leírja hol találhatók a posták, ahol felfrissíthetik magukat, melyik állomáson érdemes tartalékot vinni az ételből, mert később nem lesz rá lehetőség. Jelzi azt is, melyek „vad” környékek, ahol tartani kell a fosztogatóktól. Megjegyzi, hogy az olaszok sok borravalót várnak el: „az olasz [...] a borravalót megkívánja, mellyel, ha többet is kap, meg nem elégszik, hanem azt mondja: signore, questo e’ poco, azon iparkodván, hogy az idegen még egynéhány soldót vessen oda néki.”

Triesztet mint kikötő- és kereskedővárost jellemzi, ahol sokkal olcsóbban lehet beszerezni a különbözű árukat, mint a velencei térségben: „Az osztrigának százát tizenöt garassal fizettem, s a legszebb édes narancsnak a hármát egy garassal.” Panaszkodik a trieszti szél, a bóra miatt, amelynek idején lehetetlen volt a közlekedés a városban és a környékén.

Sándor István nem beszélt jól olaszul, így ma is sokunknak ismerős helyzetben találta magát, amikor ügyei intézése közben csak olaszul voltak hajlandóak beszélni vele:

„Itt immár az olasz nyelv az uralkodó; [...] Ugyan magammal történt, hogy amikor egyszer bizonyos ide való nevezetes pénzváltónak a fiát, kinek ajánlott valék, korán reggel meglátogattam volna, még az ajtónál hallottam, miként tréfálkodék németül a hajfodrójával. Azonban, hogy a szobába béléptem, engem olaszul köszöntött: s noha legottan mentettem magamat, hogy igen rossz olasz volnék, ő mégsem hajtott az én szavamra, hanem mindcsak olaszul darált tovább is.”

Triesztből Velence felé folytatja útját, Trevisón keresztül egészen Mestréig jut el. Az országút mindkét felén pompás kastélyok emelkedtek kertekkel övezve, a velencei nemesség itt töltötte a nyári és őszi hónapokat. Utazónk Velencébe gondolán hajózik be és a Canal Grande mentén száll meg egy fogadóban. Itt tudjuk meg, hogy egy társával, egy inassal indult útnak, akit név szerint nem említ. Gyalog közlekedik, hiszen így bármikor megállhat nézelődni, azonban elámul azon, hogy itt csak hajók közlekednek, lovak és kocsik nem. A Szent Márk tér nagyságát és épületeit csodálja, részletesen bemutatja a Szent Márk-bazilikában őrzött kincseket.

Látkép a velencei Malamocco kikötőből (1780)

Számos érdekes történetet oszt meg a város műemlékeiről, többek között azt is, hogy a Szent Márk téren található egyik oroszlánfej arra szolgál, hogy ha valaki pártütést vagy egyéb titkot akar bejelenteni, de ismeretlen akar maradni, az oroszlán szájába cédulát rakhat. A szobrok belsejében lévő fiókok kulcsai az inkvizítorok kezében vannak, akiknek az a kötelességük, hogy a dolgot megvizsgálják. Sándor István még láthatta az oroszlánfejet, amelyet 1797-ben Napóleon bevonulásával levertek és összetörtek.  

Sándor István gyakran keres magyar emlékeket és magyar vonatkozásokat. Leírja, hogy a hunok rombolták le a Római Birodalom városát, Aquileiát, majd az onnan menekülő lakosok építették fel Velencét:

„[a]nnak első rakói [...] koránt sem szándékoztak illy híres várast állítani: mint hogy erre csak a szükség és a félelem kénszeríté őket: s így Velencének is, mint csaknem minden egyéb nagy dolgoknak a világon, csupán a vak fatum vagyis szerencse szolgált. Mert midőn Etele, ama régi magyaroknak az ő Fejedelmök, Akviléját ostrommal megvette, s tövéből felforgatta, az elszéllyedett várasiak, nem tudván mihez kezdeni, s Etele előtt hová rejtezni, az Ádriai tengerben fekvő Rialto nevű kis szigetre költöztek által, s ottan telepedtek le."

A Dózse-palotával szemben van a könyvtár, a mai Biblioteca Marciana, amely elsősorban nem a nyomtatott könyvek, hanem a latin és görög kéziratok miatt érdekes. Itt van a múzeum, a „Régiségek Kabinétja”, itt látja Sándor István Attila sisakját, amelyet a velenceiek szerint Aquileiánál ejtett le a fejéről.

A Szent Márk téren pénzért zenélő muzsikusok közül az egyik, megtudván származását, Rákócziról kezdett bús nótát pengetni a lantján.

A Szent Márk tér oszlopai

Sándor István Velence-leírásának világa sűrű, tömött és érdekes, tele kuriózumokkal. Kitér a földrajzi környezetre, az építészetre, a lakók szokásvilágára, még erkölcsüket is kiértékeli.

Bemutatja a velencei Arsenalét, ahol van fegyverraktár és számtalan régi és új hajó. Végigjárja a templomokat, amelyek „tele vagynak a leghíresebb képíróknak az ő munkáikkal, mellyekről egy különös leírás vagyon kinyomtatva”. Itt a festményeket és freskókat bemutató nyomtatott ismeretterjesztő katalógusra gondolhatott.

Annak ellenére, hogy a korban Velence jóhíre a közerkölcsök szempontjából kétes volt, Sándor István úgy ítéli meg, hogy a városban nagyon jó a közbiztonság és az egyházi személyek is szabadon élnek a nép között, az apácák és papok a rosszhírű helyeken is sétálhatnak, anélkül, hogy megszólnák őket, sőt, a színházi előadásokat is látogatják. Ezt támasztja alá az a velencei közmondás is, – siamo veneziani, e poi cristiani, vagyis előbb vagyunk velenceiek, aztán keresztények – amely abból a korszakból származik, amikor Velence küzdelemben állt a pápasággal.

Szót ejt az örömlányokról, akik szabadon dolgoztak Velencében. Szomorúan elemzi sorsukat, amely szerint sokukat tulajdon szüleik kényszerítenek az utcára. „Veni Forestiere! Veni il mio Cuore! Io ti dirò, che sia amore!”, vagyis „Gyere idegen! Gyere én szívem! Én megmondom neked, mi a szerelem!”– szólt az egyik utcalány a velencei palazzo ablakából Sándor Istvánhoz, aki azt a választ adván, hogy nem akarja tudni, továbbhaladt a velencei éjszakában.

Mint minden utazó, Sándor István is élvezettel számolt be az ételekről, amelyeket külföldön próbált ki. A velencei gasztronómiáról részletes leírást készített. Kevés mészárszék van a városban, ahova a marhahús nagyobb részt Magyarországról érkezik Trieszten keresztül. Sokféle halból lehet válogatni, de a sok hal bűze mindenhova követi az embert. Az utcákon különböző olcsóbb ételeket lehet kapni, amelyeket a helyiek gyakran fogyasztanak. Ilyen a polenta, a kukoricalisztből készült kása, a sült disznótök, és egy frittole nevű, dióolajjal megkent fánk. Ezeken kívül sok „csúnyaságot” is lát az ember az ételek között: baromfi vérét kis kancsókban, mindenféle halnak a belét, valamint fehér, fekete, sárga és kék kolbászokat. A kávéházakban nem szolgálnak fel a kávéhoz tejet, és mindig üvegpohárban adják. Sándor István megjegyzi, hogy mivel vaj és zsír helyett olajat használnak, az itteni vendégfogadókban sokkal jobb ízű az étel, mint a mi lacikonyháinkban.

A nagy kanálisokon való éjjeli hajózás a velencei mulatságok közé tartozik és „a galantériának, a szerelmeskedésnek is kedvezett”. Az itteni kávéházak sokban különböznek a hazaiaktól. Kis szobáik vannak, ahová ketten, akár álruhában is be lehet térni és vacsorázni. Ezek a helyek itt mind a két nemet tekintve becsületesek voltak, ezért a rágalmazástól senki sem félt.

A parton sétálva Sándor István gyönyörködött a gondolák garmadájában hallgatva a gondolások és a kikötőben álló nép éneklését, a nagy olasz költők, Tasso és Ariosto verseinek felcsendülő sorait.

Velencei gondolák metszete a 18. századból

A velenceiek hajós népek, így hát nem meglepő, hogy számos hajós eseményt rendeznek. Ilyen a Regatta gondolaverseny, amelyet utazónk is bemutat. A ma már hagyományosan szeptember első vasárnapján megrendezett versenyre a 18. században csak akkor került sor, ha fejedelmi személy látogatta meg Velencét. Ekkor sem elsősorban a gondolákra szegeződött a figyelem, hanem a Canal Grande balkonjaira kilépő díszes pompába öltözött dámákra.

Velence titokzatossága a mai utazót is magával ragadja. Nem érezte ezt másként Sándor István sem 1785-ben, amikor utazótársával végigjárta a várost. Közben eszébe jutottak a nagy olasz költő, Sannazaro epigrammájának sorai: „Rómát emberek rakták, Velencét istenek.”[4]

Velencéből Padova felé veszi az irányt, Brescia, Milánó, Mantova, Piacenza, Genova, Torino, Milánó, Mantova városokat látogatja meg. Padovában járva arra emlékezik, hogy itt tanult Istvánffy Miklós. Milánót kevésbé dicséri, a Scalát azzal a kritikával illeti, hogy nagysága miatt kevésbé hallani az énekeseket. Genovát Kolombusz Kristóf szülőföldjeként magasztalja, Torino vidékét gyönyörűnek látja. Végül Mantovából tér vissza Bécsbe.

Sándor István útleírása jó stílusú, ma is olvasható próza. Művészettörténeti és művelődéstörténeti megfigyelései érdekesek és nagyrészt máig érvényesek. A fiktív levelekben megörökített látnivalókat, eseményeket, találkozásokat minden utazó ma is magával viheti és élvezettel forgathatja itáliai útja során.

Dóbék Ágnes

[1] Sándor István, Egy külföldön útazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei, Győrött, Streibig, 1793. A kiadás elérhető az interneten: https://books.google.hu/books?id=xBFUAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

[2] Evropica Varietas, avagy Szepsi Czombor Mártonnak Lengyel, Mazur, Pruz, Dania, Frísia… Britanniai, Tengeren való bujdosásában látott, hallot külömb külömb fele dolgoknak rövid le irása…, Kassa, 1620.

[3] Sándor István, Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei, a szöveget gond., a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Éder Zoltán, Bp., Szépirodalmi, 1990.; Kovács Sándor Iván, Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei (Győr, 1793). Sándor István útikönyve, Vasi Szemle, 2006/1, 77–86. Sándor István személyének bemutatásához, valamint az útikalauz keletkezési körülményeinek ismertetéséhez ez utóbbi tanulmányokat használtam fel.

[4] Jacopo Sannazaro (1458–1530) olasz költő Venetiae című latin nyelvű epigrammájának zárósora: Illam homines dices, hanc posuisse Deos. A verset Rájnis József fordította le Velencéhez címmel.

1.

Stephan Schultz, a hallei Institutum Judaicum et Muhammedicum nevű 18. századi szervezet utazó munkatársa 1754 nyarán ptolemaisi (ez nagyjából a mai, izraeli Haifa) vendéglátóival, az angol konzullal, Mr. Usgate-tel és annak kíséretével Názáret felé lovagolt. Hajnalban indultak a 40 kilométeres útra, másnap akartak visszatérni. Az út során Schultz életében először megpillantott egy kaméleont, amiről a következőképpen számolt be a Die Leitung des höchsten nach seinem Rath auf den Reisen durch Europa, Asia und Africa című könyvének ötödik kötetében¹ (hosszabban idézem saját fordításomban):

„Találtunk egy fán egy kaméleont, s hagytuk, hogy különböző színű kendőkre másszon rá, zöldre, pirosra, kékre és fehérre, amely színekkel, a fehéret leszámítva, külsőleg azonossá vált. Pl. ha kék kendőn feküdt, vagy azzal bebugyoláltuk, kékké lett, és így tovább a többi színnel. Viszont ha fehér kendőre helyeztük vagy azzal terítettük le, megőrizte természetes hamuszürke színét. Az állat meglehetősen nagy volt, a feje mintegy egy hüvelyk, a teste nagyjából hét, míg a farka hét vagy nyolc hüvelyk hosszú; egyébként úgy nézett ki, mint bármely hüllő vagy gyík. Csupán a hosszú lába és a tevéhez hasonlatos púpja mutatta a különbséget. Illetve az, hogy szemben a hüllőkkel, gyíkokkal, amik igen gyorsan mozognak, ez percenként egy lépést tett, ami által igen rest és lomha benyomást tesz, olyan, mintha nem lenne teljesen éber. Így könnyen meg is tudtuk fogni, és a fent nevezett próbáknak alávetni. A felső ajkán található egy kb. 6–7 hüvelyk hosszú ormány, ami oly finomságú, hogy finomabb a selyemzsinórnál is, s amelynek a végén az elefánt ormányához hasonlóan egy nagy csomó van. Ezt az ormányát igen ügyesen képes elrejteni, úgy, hogy nagyítólencsére van szükség ahhoz, hogy felcsavarodva is láthassuk. Ha viszont egy légy túl közel repül az állathoz, annak nyaka köré tekeri ormányát, magához húzza, s felfalja. Ezt saját szemünkkel láttuk. Hogy mi mást eszik, azt nem tudom, de hogy nem csupán a levegőből él, az abból is kitetszik, hogy megeszi a legyet, s a légy az nem levegő.

Egy diófa levelével fogtam meg és helyeztem egyik kendőről a másikra. Mivel az állattal ilyen jól szórakoztam, barátaim egyike sem akarta azt magáénak, még Usgate úr sem, aki pedig először vette azt észre: így nekem ajándékozták.”²

Schultz a kaméleont tényleg megtartotta, olyannyira, hogy magával vitte haza Hallébe, és az akkori Árvaház, a mai Franckesche Stiftungen Wunderkammerjében helyezte el. 2001-ben, nagy bánatomra már nem volt meg.

A franckei intézményekhez lazán kapcsolódó Zsidó és Mohamedán Intézet fő célja az volt, hogy missziós terepmunkával alátámasztva siettesse a zsidók és mohamedánok – idővel szerintük mindenképp bekövetkező – megtérését. Tagjai héberre, jiddisre és különböző arab dialektusokra fordították az Újszövetség könyveit, s azokat címlap nélkül vitték magukkal a Schultzhoz hasonló utazó munkatársak (reisende Mitarbeiter) Keletre és a Közel-Keletre.³

A legjelentősebb utazó munkatárs kétségkívül a mi Stephan Schultz-unk (1713–1776) volt, aki az intézet alapítójának halála után átveszi annak vezetését. Schultz Kelet-Poroszországból 1739-ben érkezett Halléba, ahol először alapos nyelvi képzésben részesült. Bejárta Európát, s mindenütt kereste a kapcsolatot a helyi zsidósággal. Célja nem a meggyőzésen alapuló direkt térítés, hanem inkább a pietista értelemben vett megtérés segítése volt. A térítés szerinte Isten dolga, az ember csak causa instrumentalis lehet a folyamatban. Osztotta a felvilágosodás és a pietizmus közös alaptételét: az irodalom és az olvasás képes megváltoztatni az embereket. Ezért bármerre járt, nagy számban vitte magával és osztotta szét a hallei kiadványokat. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, Schultz élete végén írt, idézett monumentális munkájában sok szerencsés megmenekülésről számol be. Egyszer állítása szerint éppen Magyarországon, az Alföldön kergetik ki a zsidók egy faluból, ahol megpróbált nekik héberül prédikálni Jézusról, a megváltóról, miközben ők egyáltalán nem értettek héberül, viszont azonnal hamis prófétának tartották.

De vissza Ptolemais-ba a kaméleonhoz. Stephan Schultz haldokló útitársát ápolva egészen 1755 novemberéig a Usgate család vendége maradt, s onnan csak társa halála után hajózott el. 1755 őszén ugyanabban a házban, ugyanúgy a Usgate család vendégeként ott tartózkodott a magyar Kalmár György is.

Az 1726-ban született református Kalmár György kalandos életéről már sok helyen beszámoltam. Ami fontos mostani történetünk – és a kaméleon – szempontjából, hogy 1749-es oxfordi disszertációja megjelentetése után még két évig Angliában maradt, majd egy nagy európai körúttal hazatért a Pápa melletti Tapolcafőre. Innen máig ismeretlen okokból – és máig ismeretlen anyagi forrásokkal – a Közel-Keletre, Egyiptomba, Konstantinápolyba utazott, majd onnan az elképzelhető legnagyobb, oroszországi kitérővel Königsbergen keresztül tért újra haza. Útja során mindenütt európai követek, konzulok vendége – sőt még korábban Itáliában katolikus püspökök fogadták és támogatták.⁴

Keleti útját rekonstruálva megállapíthattam, hogy Stephan Schultz és Kalmár György 1755 októberében három hetet együtt töltött Usgate angol konzul házában. S habár ez biztosan így volt, sajnos egyikőjük munkájában sem találunk erre konkrét utalást. Megjegyzendő, hogy Schultz útleírásának vége felé egyre szűkszavúbbá válik, az eseményeket már éppen hogy csak dokumentálja. Kalmár a konzul családján kívül is csupán „valamëlj kalmárok”-at említ. De ne feledjük, akkor és velük együtt ott kellett lennie Stephan Schultz akkor már bizonyosan megdöglött és preparált kaméleonjának is.

Kalmár 1770-ben megjelent latin nyelvű magyar grammatikájához csatolja nagy, saját meghatározása szerint poema universale műfajú hexameteres költeményét, a Valóságos Magyar A-B-C-t és a hozzá tartozó Post Scriptumot. Ebben a nagyjából öt és fél ezer sorban utazásai történetét, és az azok során a világról szerzett tapasztalatait kívánta megírni. Tervei szerint az abc minden betűjéhez írt volna legalább ugyanennyi verssort: hiszen a fennmaradt műve csak az A-betűhöz tartozó részt tartalmazza. Nos, ebben a már önmagában is gigantikus torzóban több oldalon keresztül foglalkozik a kaméleonnal. Nincs még egy „oktalan állat”, mely ilyen kitüntetett figyelmet kapna benne, talán a gólyát mint a protestáns exemplumok állandó és gyakori szereplőjét leszámítva. De feltűnően másképp fontos számára ez az állat, mint az annak egy példányát, annak tetemét a hallei Wunderkammerbe helyező Schultz számára.

Habár Schultz megfigyelése az ormányát a saját nyaka köré tekerő kaméleonról meghökkentő, mégis érezhetően törekszik arra, hogy az érzékszervekkel elérhető – emlékezzünk a nagyítólencse említésére – legalaposabb leírást adja róla. A kaméleon ugyanis Európában egzotikumnak számított, a róla való tudás még akkoriban is nagyrészt Plinius Természetrajzán alapult. Ezért tartja fontosnak megjegyezni, hogy bizony nem csak levegővel táplálkozik – emlékezzünk: cáfolhatatlan állítása szerint a légy az nem levegő –, továbbá nem túl állatbarát kísérletekkel kitartóan bizonyítja, hogy valóban képes a színét megváltoztatni. Mostani történetünk szempontjából éppen ez a színváltoztatási képesség lesz igazán érdekes. Mint látni fogjuk, Kalmár György egészen másképp viszonyul az állat ezen képességéhez, mint Schultz.

2.

Meg vagyok győződve róla – mi mást tehetnék –, hogy Kalmár György másfél éves keleti, közel-keleti utazása során láthatott kaméleont. Ha mást nem, hát Stephan Schultz halálában hamuszürkévé vált preparált példányát. A Valóságos Magyar A-B-C-ben az 1824. sortól az 1973. sorig foglalkozik az állattal, pontosabban az állat kapcsán az alakoskodó emberek megvetésre való voltával. A mű minden oldalán a tükör felett szövegtagoló, úgynevezett argumentumok találhatók, amelyek a kaméleon-rész esetében a következők: A színes hasonló a Kháméleonhoz; A Kháméleonnal egybe vettetik a színes; Hasonlatosság a Kháméleon és a színes közö; majd háromszor: Kháméleon, s színes ember. S csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy annyira megvetette az emberi színességet, alakoskodást, képmutatást, hogy a kaméleonok utáni első argumentum így hangzik: Rosszabb a töröknél a színes ember: tehát a képmutató személy még a muszlimnál is rosszabb ember.

Kalmár sorra veszi az ókori, középkori zoológia összes kaméleonnal kapcsolatos közhelyét, leginkább az annak kinézetével kapcsolatosakat, s műve koncepciója, illetve az adott nagy tartalmi rész (A színességről, vagyis tettetésről) szempontjai szerint elemzi.⁵ Elsőre azért tűnik furcsának az eljárása, mert máshol azt írja, hogy azért vállalkozott nagy utazásaira, hogy a világot a saját szemével alaposan megismerje. Ennek ellenére habár alapos leírását kapjuk az állatnak, Kalmár sosem hangsúlyozza a személyes megfigyelés fontosságát. Vegyünk néhány példát:

Változtatja magát a Chamaeleon állat, ugy írják,
többire majd minden, vagy akármelj színre; mi csak van:
s változik, amíhez közelebb esik, arra a színre…⁶

Itt például nem is tagadja az úgy irják kitétellel, hogy szó sincs autopsziáról, miközben az analógián alapuló világértelmezés szempontjából éppen a színváltoztató képesség az állat legfontosabb tulajdonsága. Kalmár szerint pl. ebből következik, hogy a „kettős szívű, gonosz ember” mindenben hasonlatos hozzá.

Az analógia működtetésére hozott következő példámmal azt szeretném demonstrálni, miként válik az állat egy feltételezett tulajdonságának látszólag alapos ismerete, leírása valójában bizonyos morális deficittel bíró emberek leírásává:

Vére ez állatnak nincsen; csak a két’ szeme környűl,
s a szívében…⁷

Máris adott az analógia a „sok színű” képmutatókkal:

…A sok színű ’s hízelkedik inkáb
szemmel; azért, mert néha megesmérhetni szaváról:
és, ha a szívében nem forrna, buzogna, leginkább
az ő gonosz véri; kettős szívű se lehetne.⁸

Egy másik megjegyzése utalhat akár személyes tapasztalatra is, hiszen, habár megemlítik más szerzők is az állat hosszú farkát, a hasonlat, amivel Kalmár ábrázolja éppen az álnoksággal szembeni elutasítását erősíti:

E’ kicsiny állatról illik megrovnod azonban:
hoszszu a farka igen, s vékonyka, a vége kiváltkép’:
s azt ugy szokta soros pereczessen kögybe tekerni,
mint a vípera szokta magát kerekítni tekertsbe.

S az ebből levont következtetés:

Ugy a hasadt nyelvűnek az ő szép mézge beszéde
fortsa, tekervényes gyakrabban, s hoszszú kerengő⁹

Így válik a viperához hasonlított, feltekeredett kaméleonfarok a John Locke-i értelemben vett retorikaellenesség metaforájává.

Kalmár saját bevallása szerint is imádja a magyar nyelvet, azt bármely gondolat, tudományos eredmény kifejtésére alkalmasnak tartja – ne feledjük, könyve 1770-ben, a nyelvújítás nevű korszak előtt jelent meg. Nem riad vissza a meglepő szóalkotásoktól sem, néha pedig meglévőket használ furcsa jelentésben, amihez csillapodni nem képes etimologizáló hajlama ad biztos alapot:

Mint e’ kicsíny állatkának mind horgas a körme,
színte ugy a színes valamit horgász ki belőled¹⁰

A továbbiakban rendkívül érzékletes leírását adja annak, hogy a kaméleon képes kidülledt szemeit egymástól függetlenül mozgatni, s folyamatosan lesben áll prédára várva, hiszen sosem hunyja azt be. Az állat orráról tett leírása azonban szerintem árulkodó.

E’ csuda kís állatnak az orrocskája hasonló
a disznóé hoz. S vajjon mi jut itten eszembe?
Mint röhög a disznó, s kerget, ha ríj a malaccza!¹¹

A „vajjon mi jut itten eszembe” kitétel szerintem megerősíti feltételezésemet, hogy Kalmár látott kaméleont, s annak orrát a disznóéhoz tartotta hasonlónak, amiről önállóan, példát nem figyelembe véve jutott eszébe valami. Viszont az arisztotelészi-pliniuszi hagyományból következő leírása újra elbizonytalanít:

…semmit nem eszik, sem iszik; csak az egy levegővel
éldegel! Óh s minemű tudományt hozok én ki el e’böl!¹²

A moralizáló „kihozott tudományát” most elhallgatom, inkább a feltételezésemet szeretném megosztani: Kalmár látott egy kaméleont, de az nem élt, hiszen amikor az állatnak olyan tulajdonságát kéne leírnia, amely feltételezi az életfunkciókat (színváltás, evés), akkor mindig az autoritás hagyományára támaszkodik. Más esetekben művében elégséges egy kitömött példány is a megfigyelésekhez. S mint tudjuk Stephan Schultznak volt egy preparált kaméleonja. A jelek szerint Kalmár nem hitte el Schultznak, hogy az a kaméleont látta legyet enni. Schultz ezért tartja fontosnak hangsúlyozni nagy művében, hogy a légy az nem levegő! S mivel ezen összevesztek, meg sem említik egymást az utazásukról szóló későbbi írásaikban.

Tanulmányomban arra a nagyon egyszerű kérdésre kerestem a választ: vajon befolyásolta-e a kora újkori, újkori szövegfogyasztót és szövegalkotót az értelmezés és az alkotás során az, hogy amúgy mit gondolt a kaméleonról? Azt gondolom, igen.

Hegedüs Béla

         Kádár bizonytalan a jövőt illetően, titokban ő is felkeres egy jóst, aki rögtön felismeri, és kérdéseket tesz fel:

1. Hol fog kezdődni az új háború?

2. Hol fog végződni?

3. Mi lesz Kádár elvtárssal?

A jós e kérdésekbe rejtette a választ. Kádár csalódottan távozik, betér egy vendéglőbe, és elmeséli a zenészcigánynak. Az dalokkal válaszol:

1. „Túl az Óperencián…”

2. „Valahol a Volga mentén…”

3. „Hajlik a jegenye…” (1957)[1]

          A fenti vicc remekül illusztrálja, hogy a közköltészet, a régi populáris kultúra kutatása miért izgalmas terep. Türelemmel és sok utánajárással olyan összefüggések nyílhatnak meg a mai olvasó szeme előtt, amelyekről aligha találnánk szakirodalmat, hiszen magántérben, társasági körülmények közt lehetett megtapasztalni. Ott kellett volna ülnünk a régi lakodalmakon, szalonokban, netán kocsmákban, hogy hiteles tanúi lehessünk az ott elhangzó daloknak, s hogy mit jelentettek az éneklők számára. A csonka írásos adatok ellenére mégis kirajzolódik valamiféle „dalokhoz tapadó történelem”. Egy-egy népszerű dalnak ugyanis saját története alakult ki: ki mikor énekelte, kivel és ki ellen… Nemcsak a politikai vagy rebellis műfajokra igaz, bár ezek pályafutása is roppant tanulságos, gondoljunk csak a Rákóczi-nóta, a Kossuth-nóta vagy a Ha én rózsa volnék…  sokféle elhangzására, eltérő nézeteket valló éneklőire és hallgatóira.

Az ártalmatlanabb közköltési műfajok szép példájaként említhetjük a skótok nemzeti énekét, az Auld lang syne-t.[2] A közhiedelemmel ellentétben nem Robert Burns írta: ő csupán néhány szakasszal kibővítette a már régóta közszájon forgó társasági dalt. Ráadásul akkoriban még nem a ma közkedvelt dallammal énekelték, hanem teljesen másikkal. Mi tehát mind zenéjét, mind szövegét tekintve teljesen más alakban ismerjük „a régi szép idők dalát”, mint a Burns-kortársak. A magyaroknak ezen felül elsősorban ballagási és lagzis-keringős emlékei vannak róla, tehát elég messze járunk már az eredeti kontextustól.

Az Auld lang syne Burns előtti változata (Scotch Musical Museum, Vol. I., 1787)

Ilyesmi történt Fazekas Mihály jóvoltából egy XVIII–XIX. századi mulatónótával, amely éppúgy az alföldi élet és Magyarország szépségét zengte a debreceni diákok jóvoltából, mint saját továbbköltése, a híres Hortobágyi dal. Amikor aztán a pápai diákok is eltanulták az ős-dalocskát, immár így kezdték: „Ó, te zsíros Kanahán, Balaton mellyéke…”[3]

Fazekas Mihály Hortobágyi dala

Kobzos Kiss Tamás és a Jánosi együttes előadásában

(Vándorok énekei, 1994)

Ami a közköltészetben elveszti értelmét, arról könnyű szívvel lemondanak, érdemesebb tehát aktualizálni. Ez néha furcsaságokkal jár. Pálóczi Horváth Ádám (akiről még lesz szó alább) a visszavonuló Napóleon nevében írt egy bosszús indulót, amely nagyon hamar elterjedt szerte az országban Mars, siess hazádba vissza, kis seregem. Olyan népszerű lett, hogy dallama négy évtized múltán az aradi vértanúk balladájában köszön vissza. Ekkor még bőven éltek, akik hajdan az eredeti Napóleon-szöveggel is énekelték ezt a melódiát, nekik talán furcsa volt a megtépázott hatalmú, seregét sirató császár dohogó énekével közös dallamra előadni a bitófával bátran szembenéző magyar honvédtábornokok búcsúdalát…

A fenti példák egyaránt a XVIII–XIX. század fordulójára, a dalos kedvű magyar költők körébe vezetnek. Oly szép lenne tudni, hogy két-három, ma is közismertnek számító poéta valaha mit énekelt, amikor együtt ültek, borozgattak, netán egymás lakodalmán vendégeskedtek!... Arany János például a nagykőrösi tanártársakkal – akik ugyebár (leendő) akadémikusok voltak, vagyis legkevésbé sem léha emberek – a fojtogató 1850-es években egy roppant blőd kocsmadalt énekelt előszeretettel, néha elváltoztatott hangon, a zárlatban pedig éktelen macskanyávogással:

Deák potpourri – Arany János Dalgyűjteménye (1874) MTA KIK 

           Mindez aligha lenne fontos, hiszen borközi állapotban más ökörködésre is képes az ember. Arany azonban negyedszázad múltán hibátlanul lekottázta, még az éneklés forgatókönyvét is fel tudta idézni – sőt sokáig emlegette a közös dalolást, amikor a társaságból korán kiszakadt, Erdélybe hazatért Mentovich Ferenccel levelezett. Ez a kocsmai potpourri (itt: ’zagyvalék’) az együtt töltött idő allegóriájává vált a baráti kör számára. Igen, egy énekelhető Madelaine-sütemény…

A felvilágosodás korában legalább ilyen fontos kapocs lehetett egy-egy közös dal a barátok között. Volt hajdan egy másik mulatónóta, amely meglepően sokakat kötött össze az írótársadalomban. Igaz, néha csak véletlenül.

A XVIII. században gombamód megszaporodó magyar ivónóták, az „asztali közköltészet” egyik gyöngyszeme az a kocsmadal, amely számtalan változatban ismert, elsősorban a Dunántúlról. Az alapötlet már a középkori vágáns diákdalokban felbukkan, nevezetesen az, hogy a profán embernek a temploma is profán. Az Alte clamat Epicurus kezdetű dalban például a falánk embert így jellemzik: „Cuius templum est coquina”, vagyis az ő temploma a konyha! Külön poén, hogy a tréfás verset a Carmina Burana vázlatos hangjegyei szerint épp Walther von der Vogelweide híres és igen komoly keresztes-zarándokénekének dallamára énekelték. Ilyesmiről a magyar dalnál nincs szó, a téma azonban szép kifejtést kapott a XVIII. század végén is.

1780 körül, egy ponyvafüzetben jelent meg először a szöveg, akkor még csak az alapstrófával, egy más témájú dal egyetlen szakaszában:

Katonának a temploma a pince, a pince,

Imádságos könyvecskéje az icce.

Katonának vagyon pénze, hadd költse, hadd költse,

Csaplárosné arra való, hadd töltse, hadd töltse.[4]

Egyelőre tehát a férfitársadalom tükrét látjuk: az „istentelen” katona elég profán helyen imádkozik, de hadd mulasson, ha megteheti. Ez a változat később is fel-felbukkan, például a szintén dunántúli Berzsenyi Dániel kis népdalgyűjtésében (1828), aki valóban megpróbálkozott a katonaélettel, épp a dal virágkorában, 1793-ban. A dalnak az 1830-as évekig akadnak lejegyzései, például Sárospatakról és Nyitra vármegyéből, sőt 1844-ben Tompa Mihály is megörökítette kottás Dalfüzérében. Az alábbi, debreceni változatot Túri Dániel (talán Móricz hősének névadója?) jegyezte fel, aki épp Arany János kollégiumi éveiben lakta a Bagolyvárat. E strófa a diákok duhaj életmódját dicséri, a végén Fazekas Hortobágyi dalából kölcsönzött rímekkel:

A deáknak teste-lelke a pince,

Könyörgéses könyvecskéje az icce.

Korcsmárosné, bort ide a kupába,

Hadd igyon a szegény diák búvába’.[5]

A dallam közeli változatára énekelték a szintén dunántúli poéta, Pázmándi Horváth Endre gyűjtésében is fennmaradt (de talán nem tőle származó) bordalt: Nem kell nékem senki vize, barátom… Mátray Gábor kottázta le, aki Pest, Esztergom és Nógrád vidékén hallotta 1810 és 1816 között.[6] Országos terjedésre utal, hogy Csokonai hajdani debreceni diákja, Tóth István 1832-ben ezt a melódiát társítja a Bodrog partján nevelkedett tulipán kezdetű szerelmi dalhoz;[7] Tóth ekkor fülöpszállási kántor volt, talán Petőfi is ismerte. Egy távoli dallamváltozat épp Arany daloskönyvében bukkan fel, szintén az 1830-as évekből ismerhette: Még aszondják a kapások, nem lesz bor – a készülő Arany-honlap hanganyagából. A versforma oly nagyon tetszhetett az ifjú költőnek, hogy 1848-ban jó eséllyel erre írta a Rákócziné című balladát.

Ám térjünk vissza a pincedalhoz! A futólag már említett Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) sokféle tudományban jeleskedett: a költészeten és a prózaíráson túl matematikával, földméréssel, jogi kérdésekkel, statisztikával és természetesen magyar őstörténettel is foglalkozott. Élete zömét a Dunántúlon töltötte, különös házasságairól már olvashattunk egy korábbi blogunkban.

A kocsmadal általa ismert változatát Hamis rovás címmel 1813-ban vetette papírra Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmánya, ki másé című kéziratában, vázlatos kottával. Ideje megismernünk, hogyan énekelte ő és baráti társasága:

Korcsmárosné kápolnája a pince,
    Imádságos könyvecskéje az icce;
    Rójja, rójja, rovás ára, hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek: fél icce, fél icce, fél icce.

Korcsmárosné a térdeig szüzecske,
    Térden fellyül köldökéig menyecske;
    Rójja, rójja [rovássára hány icce,
    Csak azt mondja a vendégnek:] fél icce, fél icce, [fél icce.]

Korcsmárosnét egy szép legény szerette,
    Amit ivott, mind másokra metszette;
    Rójja, rójja rovássára, hány icce
    Már azt mondja a vendégnek: húsz icce, húsz icce, húsz icce.

A Musica Historica együttes előadásában

Első ízben Horváth Balatoni veszedelem című versében kapott fontos szerepet a kocsmadal (Szántód, 1789. június).[8] A hatalmas viharnak a költő mellett Csapody Gábor Somogy megyei főbíró[9] is tanúja volt, együtt igyekeztek megmenekülni egy kis csónakban. Horváth e dallal próbált lelket önteni az evezősökbe és leendő szabadkőműves testvérébe:

Éneket kezdek nevetve, de valóban búsulva;

Dalra szedém Csapodimnak köztünk kedves nótáját,

A kortsmárosnét danolom, s ennek a kápolnáját.

Bármennyire másról szól a kocsmadal – nevezetesen a csaplárné feslett életéről és a „hamis rovásról” –, bizonyára a viharból megmenekülő barátok közös, megpecsétlő erejű, már-már teátrális emlékei is visszatükröződnek egy 1789. őszi versben. Horváth itt immár nótajelzésként, sőt mintaként használta, hiszen a refrénes szerkezetet is megtartotta.[10] Az Árión felszenteltetése című vers a költő szabadkőműves avatásáról emlékezik meg, amelyre 1789. november 19-én került sor Pesten, A Nagyszívűség páholyban.[11]  

Árionnak ki született vak vala,
    Feltámadt már a fényes nap hajnala;
    Hát Orfee, hova utaz barátod?
    Miért kérded? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod. […]

Árion eddig bekötött szemekkel
    Botorkázott kétséges lépésekkel;
    Hát Orfee! miért siet barátod!
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.] […]

Árion, a bőlcsesség tornáccában
    Megállott egyik oszlop árnyékában;
    Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
    Ő nem tudja, mi van belül. Te látod,
                                            [Te látod. Te látod.]

A teljes vers a Musica Historica együttes előadásában (koncertfelvétel, 2017)

Meglehet, hogy a testvériséget övező gyanakvás ironikus visszhangját kell látnunk a dalválasztásban, hiszen az ősszöveg a szakrális (templom) és a profán (pince) képsorát vetíti egymásra, titokzatos és alantas környezetrajzként. Értsd: ilyen kétes életű, „hamis rovású” pincebogaraknak látja a külvilág a kőműveseket. De még ennél is fontosabb, hogy a költő két ajánlója a testvériség felé nem más volt, Kazinczy Ferenc (szabadkőműves nevén: Orpheus) és a viharjelenetből ismert Csapody Gábor. Az ének és nótajelzése így kétszeresen is jelképessé vált, hiszen arról szól, hogy a vakon botorkáló – azaz profán, avatatlan – Ariónt a bölcs Orpheus vezeti be a templomba, ám egy olyan dallamra énekli el a történetet, amellyel ő vigasztalta-bátorította leendő másik testvérét a magyar tenger tajtékai között. Vagyis az igaz barát nemcsak a poharak közt van velünk, hanem lépteinket segítve, félelmünket eloszlatva is…

A balatoni élmény és Horváth választott szabadkőműves neve, az Arión szintén összefügg egy kicsit. Arión korinthoszi költő valóban tengeri veszedelemből szabadult, amikor hajóstársai elárulták, kirabolták és a tengerbe vetették, de egy delfin a hátára vette, s a partra segítette. Ha ideképzeljük Mozart Varázsfuvolájának részleteit, amelyek a szabadkőműves avatási szokások allegorikus tükrét adják, hamar megértjük, miért épp ez a közönséges, de mégis szívmelengető dal tette fel a pecsétet Pálóczi Horváth Ádám, azaz Arión bolyongásainak végére, a megmenekülésre, az igaz társak megtalálására.[12]

Csörsz Rumen István